Bauer Norbert (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 15. (Zirc, 1996)

BAUER NORBERT - KENYERES ZOLTÁN - SZINETÁR CSABA: A Ballus rufipes (Simon, 1868) (Araneae: Salticidae) megjelenése a Balaton-felvidéken

Terület és módszer A szerzők száraz gyeptársulásokban előforduló egyenesszárnyú együttesek élőhelyválasztására, élőhely-indikációjára irányuló összehasonlító vizsgálataik terepi mintavételezései során a Csobánc (375 m, Tapolcai-medence) déli lejtőjén egy impozáns küllemű ugrópókfajra, a Balkis rufipesre (1. ábra) figyeltek fel. Mivel a fent említett korábbi vizsgálatok adatgyűjtése során már találkoztak élő példánnyal, a makroszkóposán is könnyen determinálható faj felismerése nem okozott gondot. Az állat fűhálózás során került elő, bazalt alapkőzeten kialakult, szilikát lejtősztyepprét (Potentillo-Festucetum pseudodalmaticae Májovsky 1955) társulásból. A gyep sziklagyepekkel és sajmeggyes bokorerdővel alkot mozaikkomplexet (2. ábra), melyben a bokorerdő kiterjedése a legjelentősebb. A lejtősztyep strukturáltságára jellemző, hogy a felső szintben a csenkesz fajok (Festuca valesiaca és Festuca pseudodalmatica) és a hegyi árvalányhaj dominálnak, az alsó szintet főként gyakori szárazgyepfajok alkotják. Az átlagosan 90%-os záródást mutató gyep - a sűrű turistaút-hálózat következtében - szinte mindenütt zavart, néhány 10 négyzetméteres érintetlenebb foltokkal. Az állat élőhelyét az egyre gyakoribb siklóernyős látogatók aktuálisan és fokozottan veszélyeztetik. Az etil-alkoholban konzervált bizonyító példány a Berzsenyi Dániel Főiskola (BDF) Állattani Tanszékén került elhelyezésre. A Ballus rufipes (Simon, 1868) jellemzése Az élő példányok feltűnő színezetük és alakjuk alapján könnyen felismerhetők. A teljes testméret átlagosan 3 mm, mely közel egyenlő arányban oszlik meg az elő- és utótest között. Az állat teste fekete alapszínű. Mikroszkóp alatt jól látható, hogy rövid fehér szőrzet borítja, mely bársonyos megjelenést eredményez. A sötét testtől élénken elütnek a kontrasztos színezetű lábak. A proximális részek korall- vagy kárminpirosak, a végük kivilágosodó sárga. A 3. és 4. láb háti oldalának elülső szegélye hosszanti fekete csíkot visel. Ez a csík a 4. láb lábszárán a háti oldalra teljesen felhúzódik, és felülnézetben jól látható háromszög alakú foltként jelentkezik. Az első láb lábszára erősen megvastagodott és élénk fekete színű a hím példányoknál. Az alkoholban tárolt példányok színe fokozatosan halványul, és hasonlóvá válik a hazánkban is általánosan elterjedt Ballus chalybeius-hoz. A hím tapogatólába szintén hasonlít a Ballus chalybeius-hoz, de a pikkely és a lábszár szőrzete eltérő. A Ballus rufipes esetében a pikkely csúcsán lévő sűrű szőrzet a pikkely vége felé egyenletesen növekvő hosszúságú szőrökből áll, a Ballus chalybeius esetében a pikkely csúcsán két eltérő magasságú szőrmező van, melyek közül a pikkely végén az alacsonyabb szőrzet figyelhető meg. A Ballus rufipes tapogatólába combjának külső oldalán egy kis foltban erős fehér szőrszálak láthatók. A két faj élőhelye lényeges különbséget mutat. A Ballus chalybeius tipikusan cserjék és fák lombozatán él, míg a Ballus rufipes talaj lakó faj. Eddigi hazai, valamint németországi élőhelyei alapján megállapítható, hogy déli, délkeleti kitettségű, gyér növényzetű, xerotherm gyepekben fordul elő. Mészkő, dolomit és szilikát alapkőzeten egyaránt előkerült. Feltételezhetően az ország számos további területén is él a faj. Megfigyelésére és gyűjtésére legalkalmasabbnak tekinthető a motoros rovarszívó, valamint az egyelő gyűjtés. Az elterjedten alkalmazott talajcsapdázás, mint gyűjtő módszer a faj kimutatására kevéssé alkalmas, de Németországban így is gyűjtötték (BAUCHHENSS 1992). Más ugrópókokkal együtt eredményes lehet az üres csigaházak átvizsgálásával történő gyűjtése is.