Dr. Galambos István, Dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 12. (Zirc, 1993)
DR. VERESS MÁRTON - FUTÓ JÁNOS - ILON GÁBOR: A tapolcafői Forrás-tó feletti forráscsoport kürtőinek előzetes vizsgálata
A DK felé emelkedő Pápai-Bakony fő tömegét heteropikus fáciesként összefogazódó felsőkréta mészkő és márgák alkotják. Feküjükben ugyancsak felsőkréta terresztrikus összlet húzódik, amely diszkordánsan települ a felsőtriász fődolomitra és dachsteini mészkőre. Helyenként azonban a hippuriteszes mészkő közvetlenül a felsőtriász karbonátokon fekszik, összefüggő vízföldtani egységet alkotva. A felsőkréta képződményeket kisebb foltokban, 50 m vastagságot meghaladó középsőeocén nummuliteszes mészkő, valamint nagykiterjedésű, 100 m-nél vastagabb oligomiocén törmelékes összlet borítja. A Pápai-Bakonyt lehatároló peremi vetődések mentén lépcsősen mélybe süllyed a mezozóos sorozat. Pápa térségében — egy nagyszerkezeti vonal mentén paleozóos képződményekkel érintkezve — már 500 m alatt húzódik felszíne. Az említett idősebb kó'zeteken több száz méter vastag oligomiocén és száz méternyi alsópannon agyagos üledék települ. A negyedidőszakot jóval vékonyabb futóhomok, lejtőtörmelék és alluvium képviseli. Tapolcafőnél e fedóuledék alól kb. 1 ha-nyi területen — valószínűleg egy DNy felé kibillent nagyobb rög részeként — bukkan felszínre a hippuriteszes mészkő. Jól rétegzett, 10-15 cm vastag kőzetpadjai átlagosan 15 fokos dőlésűek. Néhány száz négyzetméternyi felületen szabadon látszanak a rélegfejek és lapok, míg másutt vékony talajtakaró borítja azokat. A kőzet tömött, de a fúrások tanúsága szerint helyenként erősen zúzott. E törési zónák és a réteglapok mentén jó vízvezető, hasonlóan a triász és eocén képződményekhez. Az oligomiocén törmelékes összlet többé-kevésbé vízzáróként, míg a pannon agyag tökéletes vízzáróként viselkedik. Vastagsága itt 250 m, közvetlenül dachsteini mészkőre települ. A forrásszájak üregeiben — valószínűleg áthalmozott — agyagos, homokos, kavicsos üledékek vannak. Az üregek falán helyenként aragonit és limonitkiválás vörösbarna foltjai figyelhetők meg. A forrásszájak (forráskürtök) morfogenetikája A Forrás-tó forrásszájainak közvetlen környékéről részletes térkép készült (3. ábra). Látható, hogy a forrásszájak 177,0 és 182,5 m-es tengerszint feletti magasságok között helyezkednek el, eddig 48 db-ot sikerült azonosítani és bemérni. A forrásszájak egy EK-DNy-i irányú völgy (amelynek felső vége a források alatt kialakult tavat is magába foglalja) DK-i oldalában képződtek ott, ahol a szálkőzet felszínre bukkan. Megjegyezzük, hogy a Jaskó-féle leírásban (JASKÓ 1935) további két forrástó is említésre kerül, ill. a Forrás-tó ENy-i oldalából is említ néhány forrást. Valószínű, hogy a völgy szerkezeti vonal mentén képződött epigenetikus-regressziós eredetű. A forrásszájak sűrűsége változó, legnagyobb a 182,5 m magaslatú helytől NyDNy-ra. Elrendeződésük alapvetően a bezáró kó'zet dőlésirányával mutat egyezést, bár ezen belül kisebb csoportosulásaik törésvonalak mentén sorakoznak. A forrásszájak a réteglapos felszínbe mélyülő kürtő- vagy félgömbszerű formák (4. ábra). A kürtők gyakran roncsoltak, ilyenkor felsőrészük már hiányzik, elpusztult. Felszíni átmérőjük 1-2 dm-től 1 m-ig terjedhet. Mélységük rendszerint meghaladja oldalirányú kiterjedésüket, de ugyancsak 1 -2 dm és 1 m között váltakozik. Előfordulhatnak közöttük egyszerű (kürtő) és összetett formák is. Az egyszerűek lefelé elkeskenyedő, vagy teljesen zártan végződő formák (az aljzat félgömbszerű), melyeket lefelé kiöblösödő, vagy ívesen záródó oldalfalak határolhatnak. Ritkábban — lefelé változatlan szélességű járatban folytatódva — vízszintes helyzetű, oldásos eredetű járatokhoz is kapcsolódhatnak. A kürtők gyakran megnyúltak, hosszabbik tengelyük ENy-DK-i, ritkábban erre merőleges irányú. A hosszanti tengely nem mindig függőleges, hanem ferde helyzetű. A bezáró kőzeten egy vagy több törésvonal is észlelhető. A falak lesimítottak, helyenként homorú lefutásúak, esetleg kisebb oldásos eredetű
