Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 6. (Zirc, 1987)

DR. SZABÓ ISTVÁN: A Keszthelyi-hegység növényvilágának kutatása

eristata utolsó, környékbeli termőhelye. Ugyanis már kipusztult a kiszáradt Lesence-patak másik, tarrá vágott égeresében a Dryopteris carthusianaval és azzal alkotott hibridjével együtt. DEBRECZY (1981) szerint Uzsánál szubmontán sasos égerliget (Carici acutiformis - Alnetum OBERD.) SOÖ) is van. A legalsó halastó jobb partja közelében GÁYER (1924) Sphagnum recurvum, S. acutifolium, S. palustre, S. subsecundum, S. Warnstorfii tőzegmohákat és két másik érdekes mohát (Polytrichum strictum, Aulacomnium palustre), továbbá Calluna vulgárist és Drosera rotundifohat fedezett fel. BOROS és VAJDA (1968) a Droserát 1949-ben nádégetés után még megtalálta, de 1961-ben már nem. A tómedrek helyén azóta pedig kukoricaföldek vannak. A Láz-hegyen az uzsa-szentléleki kolostorrom egykori halastavában a forrás foglalása miatt pusztulásra ítélt Drosera angüca utolsó példányai 1950-ben „menekültek meg" - sajnos már csak a tudomány számára (BOROS-VAJDA 1965) . . . Hasonló sorsra jutott Vindornya lápteknője: több mint egy évszázada csatornázták, majd tőzegét kitermelték, s BORBÁS (1900) teljes pusztulását áüapította meg. A keszthelyi gimnázium herbáriumában Sphagnum recurvum és S. magellanicum telepében megőrzött Andromeda polifoliai kis darabkája bizonyítja, hogy itt több Oxycocco-Sphagnetea elemnek is kellett élnie. (BORBÁS 1900: Szenczytől a Nemzeti Múzeumban Comarum palustre var. vülosum van.) Az egykori lápvegetációból PÓCS (BOROS-VAJDA 1968 is) csak Betula pubescenst talált, de felhívta figyelmem a terület további tanulmányozására, jóllehet, ő is olvasta BORBÁS (1900) sorait: „Mai füvei közül a Carex nigra még szintén magasabbvidéki, a többi lecsapolt helyen újabban összesereglett közönséges keverék, nyomasztó gyom." A Kovácsi-hegy fennsík vízzel telt mélyedéseinek („bazaltdolinák") legszebbike a Vad-tó nevű kis lápmedence. Az 1-1,5 m vízmélységű tavacskát fél méter vastag tőzegréteg takarja. Jeüegzetes moháit csak alacsony vízállás alkalmával tudta BOROS (1964) - Sphagnum innudatum, S. squarrosum - majd SIMON (1970) - S. recurvum, S. teres, S. squarrosum - tanulmányozni. A tó központi részét tőzegmohás fűzlápok (Salici cinereae - Sphagnetum) és úszóláp jeüegú tőzegmohás nádas (Scirpo-Phragmitetum sphagnetosum) alkotja, melyeket peremi zsombékos (Caricetum elatae) és fűzláp övek (CalamagrostiSalicetum cinereae) védenek. Jellemző fajaikat BOROS—VAJDA (1965 - a szomszédos Kis- és Nagyrakottyáséval együtt) és SIMON (1970) ismertette. A Vad-tó tőzegmohás fűzlápja és nádasa feltehetően bükk-kori reliktum. A kőbányászás miatt várható pusztulása természeti értékeinknek egy újabb nagy vesztesége lesz! Kis kitérő árán említést kell tenni a Keszthelyi-hegység néhány, növényföldrajzi bizonyító értékű moha különlegességéről. Alsó-Tátika, Prága- és Kovácsi4iegy bazaltszikláinak zugaiban a mediterrán Leptodon smithii él. Prága-hegy másik mediterrán mohája a Fabronia octoblepharis. A Fabronia pusilla Tinóhálás déü sziklaletörésein él az atlantikus jellegű, rendkívül diszjunkt areájú Frullania inflataval, amely hazánkban „a legérdekesebb növényföldrajzi jelenségek sorába tartozik" - írták róla BOROS és VAJDA (1968), akik még hosszasan sorolták Kovácsi-hegy kőfolyosóinak, Tátika, Alsó-tátika szikláinak, Sarvaly bükköseinek és a Farkas-hegynek értékes moháit. A Keszthelyi-hegység jégkorszaki reliktum mohái a Hypnum vaucherii, a Myurella julacea arktikus-alpi és a Scapania calcicola montán jeUegű fajok. Az emberi tevékenységnek a természetes társulásokra gyakorolt átalakító hatásáról már többször volt szó. Az exogenetikus vegetáció-egységek jellemző példái az akácosok, a vöröstölgy, a bálványfa, az erdei-, a lue és a vörösfenyő telepítések, legszélsőségesebb esetei pedig a feketefenyvesek. Ez utóbbiak az erdőrendezési tervek szerint a hegység erdőállományának egy harmadát, a valóságban azonban nagyobb hányadát alkotják. A feketefenyőt az 1860-70-es évektől fogva alkalmazzák, eredetileg kopárok beerdősítésére. Kezdetben napszámosok hordták fel kosárszám a termőtalajt a dolomitba vájt üregekbe. Ma a telepítés sokkal egyszerűbb, sőt magról is újul. BORHIDI (1956) feketefenyveseink társulási viszonyába vonatkozó megfigyelései a Keszthelyi-hegységre is vonatkoztathatók, ugyanakkor kiegészítendők. A feketefenyő az eredeti növénytársulásban menynyiségi változásokat idéz elő - írja. A karakterfajok alapján az eredeti növénytársulás mindaddig megállapítható, míg az idős, teljesen záródott állományokban az aljnövényzet teljesen el nem tűnik. A fenyő hatását így fogalmazta meg: 1. az árnyékoló hatás következtében a sziklagyep leginkább fénykedvelő elemei eltűnnek, ezzel egyidőben árnyékkedvelő fajok jelennek meg, 2. a feketefenyő gyökereinek feszítő és mállasztó hatása, valamint a fenyőtű avar meggyorsítja a talajképződés folyamatát, ezzel egyúttal meggyorsítja a szukcessziót. A Keszthelyi-hegységben a fenyvesített társulások skálája szélesebb, mint amiket a szerző a Budaihegységben és a Bakonyban tanulmányozott. így a fénykedvelő fajok eltűnése nem csak a sziklagyepekben, de a szikla- és pusztafüves lejtőkön, karszt bokorerdőkben is bekövetkezik. A fenyvesítést követő jelenségek sora azzal bővül, hogy a gyorsabb növekedésű feketefenyő alatt a Fraxinus ornus, Cornus mas, stb. felnyurgul, de végül alulmarad a fényért folyó versengésben. Nálunk sem lehetett még eldönteni, hogy a szukcesszió „valóban eléri-e tetőpontját", mert az idősebb, esetenként gyantaterme lő" állományok kivágása feltehetően ez előtt bekövetkezett, illetve kontroll állomány nem maradt.