Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 3. (Zirc,1984)
DR. KORDOS LÁSZLÓ: A bodajki Rigó-lyuk újholocén kitöltésének vizsgálata
A gerincesek maradványai a környezet sokrétűségét reprezentálják, emiatt igen nehéz a jelentős klima- és vegetációváltozásokra következtetni. A garatfogak alapján meghatározott halak egyedszám gyakorisága a 9. mintától a 3.-ig növekszik, majd az 1. minta felé ismét csökken. E jelenséget lehet magyarázni a barlang előtt elfolyó patak hozam- és összetétel változásának vagy a halfogyasztó állatok számának változásával is. Ha a halak fiatalabb rétegekben növekvő számát összevetjük a békák, s különösen a Rana-félék egyedszámának egyértelmű növekedésével, valószinüsithető, hogy a halak gyakorisága a patak vízhozamával, általánosságban a csapadék növekedésével van összhangban. Ezt az elképzelést a hüllők ellentétes tendenciájú gyakorisági görbéje is alátámasztja, miszerint a fiatalabb, tehát nedvesebb, körülmények között lerakódott üledékekben kevesebb a meleg, száraz környezetet igénylő gyik, s kigyó, mint az idősebb mintákban. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem a kigyók számának növekedése okozta a kisméretű halak csontmaradványainak nagyobb gyakoriságát. Tehát a barlang közvetlen környékének, a völgytalpnak ökológiai fejlődésében valószinüsithető, hogy a kezdeti szárazabb, melegebb, kisebb vizhozamu patakos környezet napjainkig csapadékosabbá, nedvesebb biotóppá változott. A kisemlősfauna összetételében, a baglyok tágabb gyűjtőterülete következtében a közvetlen környék, a szurdok két oldala, valamint a dombsági és medence terület ökológiai viszonyai összegeződnek. A pocokfajok gyakorisága alapján egyértelműen kimutatható, hogy az idősebb üledékekben a mezei- és erdei pocok aránya egyenlő, mig a 6. mintánál fiatalabbakban az erdei pocok visszaszorul a mezei pocok javára, miközben a földi pocok is egyre inkább elszaporodik. E kép alapján feltételezhető, hogy a pocokfajok élettere a szurdokra és a tágabb területre tehető. Az eredetileg erdősültebb dombsági területen valószínűleg a kulturterületek térhódításával a mezei pocok szaporodott el. Az emberi hatást bizonyítja, hogy az alacsonyabbrendü gerincesek egyöntetűen csapadéknövekedést mutató tendenciája ellenére a kisemlősfajok között nem az erdei, hanem a mezei pocok szaporodott el. E hatást alátámasztja még az állandó mocsaras környezetet kedvelő Microtus oeconomus előfordulása is a Z. és 4. mintában. Ekkor ugyanis nem az erdei fajok terjedtek el, mint azt a természetes szukceszszió esetén várni lehetne, hanem a mezei pocok fajok. Hasonló jelenséget tapasztalni az egérfélék eloszlásában is. A nedvesebb, erdei környezetet igénylő egérfajok /Apodemus sylvaticus-tauricus csop./ az idősebb rétegekben gyakoriak, s számuk csökken a késői minták irányába. Ugyanekkor a kulturterületet kedvelő Apodemus agrárius fokozatosan elszaporodott. Kezdeti, növényzettel jobban borított fácieseket lehet következtetni abból is, hogy Sciurus csak a 6-9. mintákban van, és azt felváltva a Citellus elszaporodik. A Crocidura, a Glis és a Spalax gyakorisági görbéje is a tágabb környék kezdeti erdősebb /de nem erdei!/ : majd nyilt vegetáció létrejöttét tanúsítja. Az egyes minták lerakódásakor uralkodott júliusi középhőmérséklet értéke a pocok-hőmérő módszer felhasználásával a következőkben rekonstruálható: minta ^ 2> 3> 4 _ &> g _ 7> 8 _ g _ °C 19,7 19,5 19,0 19,3 19,1 17,3 17,5 Az így nyert hőmérsékleti görbe ingadozása igen jól,egyezést mutatott a Nagyoldali-zsomboly azonos időszakának adataival. Mindez az alkalmazott kronológiai és őshőmérsékleti módszer használhatóságát nagymértékben alátámasztja /KORDOS L. 1977, 1978 ab; KRETZ0I M. 1957. 1969; KRETZ0I-VÉRTES L. 1965; SZÖŐR GY. 1979/.
