Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 3. (Zirc,1984)

DIETZEL GYULA: Újabb adatok és megfigyelések az Északi- és a Déli-Bakony Rhopalocera faunájáról, III.(1975-1984)

lepkész gyűjteményében láttam először a nyugati határszél, őrségi ino példányait, de azok csekély száma miatt akkor összehasonlitásra még nem kerülhetett sor. Később alkalmam volt jelentős sorozatát gyüjtenem Szentgotthárd térségében, ahol az ino június első hetében domináns Argynninae-faj. Itt módomban állt szokásait alaposan megfigyelni, ezért 1979. VI.3-án amikor Kabhegyen aCyertyánosi ut mellett elterülő vadföldeken először találkoztam az ino-val már repülési stilusáról biztosan felismerhettem. Ezen a napon, két kifogástalan^ állapotú him példányát fogtam. Az állatok a réL, erdőhöz közel eső cserjés-bokros részén repültek, teljesen frissen keltek és a déli órákban kerültek hálóba. Sajnos 3 nappal később hosszan tartó hűvös, csapadékos időjárás köszöntött be, ezért ebben az évben már nem tudtam a fajt eredményesen keresni. Egy évvel később június 11-én ismét egy him példányát fogtam, de ezúttal mintegy 3 km-el távolabb déli irányban, egy tág, nyiltterü elágazásnál, az árokparti növényzeten. Ez az év sem hozott több sikeres fogást. A vadföldeken tápnövényviszonyai nem alkalmatlanok a gyakoribb előfordulásra, bár a Sanguisorba officinalis telepei nem jelentősek, a M.euphemus egy gyér populációját évről évre kineveli. A további kutatások ezen a területen azonban nem hoztak további eredményt, csupán a faj kabhegyi jelenléte vált minden kétséget kizáróan bizonyítottá. Gyér népessége ellenére azonban szóródása jelentékeny, mert két évi szünet után, 1982-ben, kb. 6 km-el újra távolabb, egy erősen hygrophil, szinte mocsaras vadcsapás, keskeny, de hccszu sávján fogtam ismételten csak két himjét. Végre, ugyanitt, 1983-ban egy ex larva állapotú nőstényét sikerült megfogni, de ezt már június második felében. A példány gyengén melanotikus alapszinü, ámbár lehet, hogy endemikusságra valló elkülönitettsége miatt, ilyen az itteni alak állandó habitusa. Egyetlen példány alapján nem dönthetünk. A vendvidéki ino nőstények világosabb alapszinüek, szárnyalakjuk nyújtottabb, de a kabhegyihez hasonló abberativ alakok ott nem ritkák. A himek, amelyekből mintegy tucatnyi példányt fogtam 5 év alatt, - állapotuk miatt jó néhányat szabadon engedtem, - már felmutatnak bizonyos, állandó jellegű eltéréseket. Méreteik 2-3 mm-el nagyobbak, szárnyuk'ezeknek is valamivel kevésbé nyújtott és alapszinük egységesen sötétebb. A rajzolat nem annyira éles, mint az őrségi példányoké, de dúsabb és kiterjedtebb. Az alapszinben, annak teljes felületén szórt fekete pikkelyek vannak, ez minden eddig gyűjtött him példányra jellemző. A fenti rövid, morfológiai jellemzéssel a lengyelországi Mazuritavak környékéről és a finnországi Nurraes vidékén élő ino populációkat is öszszehascnlitottam. Ezek közül a finn és a lengyel ino-k vitathatatlanul azonos rasszhoz tartoznak, szinte minden külső bélyeg vonatkozásában. Ugyanakkor az őrségi populáció egyezni látszik a középnémetországi formával. A szentgotthárdi ino körülbelül egy héttel később repül mint a kabhegyi, a Tornai-Karszton pedig június-július fordulóján gradál. Az utóbbi alakot nem ismerem, de bizonyosan ahhoz a formakörhöz kell tartozzon, amelyik a Kárpát-medence északkeleti részén a Magas-Tátrától a Radnai-havasokig húzódó területeken, illetve attól délre, Kelet-Szlovákia és a Tornai-Karszt egyes pontjain előfordul, mint elterjedési körzetének egy délre szakadt szigete. A Beszkidekben gyűjtött ino példányaim már nagyobbak az Észak-európainál, de meg sem közelitik a nagyméretű bakonyi alakot. A kabhegyi kutatások 1984-ben ujabb lelőhelylyel szaporitották a már eddig ismertétett. Julius végén a csingervölgyi Torma-réten egy teljesen lerepült, de még kétséget kizáróan felismerhető himet fogtam. Itt már nagyobb kiterjedésű Sanguisorba telepek vannak, az erdőszélen a Rubus is tenyészik, tápnövénygondjai a fajnak itt nem lehetnek. Érdekes, hogy június végén, - bár több alkalommal jártam az emiitett helyen, - nem találtam az ino-t. 5 évvel korábban felfedezett lelőhelyén viszont újra két himje került elő, egyetlen napon, pedig az erdészeti tevékenység sajnos itt is alaposan megváltoztatta a környezetet. A Torma-rét ökológiai adottságainak ismeretében érthetetlen, hogy a faj itt nem tudott egy nagyobb egyedszámu törzszsel megkapaszkodni. Milyen tényezők szorithatják szinte a kipusztulás mesgyéjére a fajt? Az 1984-es gyüjtőidény időjárási paraméterei ugyan korántsem mérvadók, tavaly, azaz 1983-ban pedig csak július végén jutottam ide először, igy talán az elkövetkező évek a jelenlegi véleményt kissé biztatóbbá változtatják. Az ino nem tartozik a kiemelkedően jó röpképességü fajok közé, tehát viszonylagos helyhezkötöttsége eredményezheti lokális formák kialakulását. Mivel Kabhegytől mintegy 100 km sugarú körben, - legalábbis jelenlegi ismereteink szerint, - nem tenyészik, megkockáztathatom, hogy bakonyi endemizmussal állunk szemben, noha ez az állitás taxonómiai elkülönitettséget is feltételez, de legalábbis önálló helyi formaként érdeklődésre tarthat számot, minden Bakony-kutatót illetően. Elképzelhető, hogy refugiumszerü léte következtében, az idők folyamán, az állományt ért összhatások, - hőmérséklet, nedvességtartalom, stb. - önálló helyi forma, vagy, - bár ez a jelek szerint egyelőre valószinütlen, - subspecies, vagy kialakulásának jelenleg is tartó folyamatát idézhették elő. A jövőben külön figyelmet érdemel a kabhegyi ino vizsgálata, kiméletes, megfontolt gyűjtése, és esetleges élőhelyi védelme, mert az eddig gyűjtött és megfigyelt mintegy két tucatnyi példány nem gyakoriságát bizonyitja, és az élet-