Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 2. (Zirc, 1983)
DR. ILOSVAY GYÖRGY: A farkasgyepűi bükkös ökoszisztéma Isopoda-, Chilopoda- és Diplopoda-faunájának ökológiai vizsgálata
Fentiek alapján a dekomponáló fajok 4 csoportba oszthatók: 1. Valamennyi területen élő faj : P. amoenus, T. ratzeburgi, Philosia sp., G. hexasticha, U. foetidus, 0. fallax. 2. Csak az idős állományban (I., II., III. ter.) élő fajok: G. gibbula., P. germanicum ezek mindegyike csak igen kis példányszámban esett csapdába). 3. Döntő többségében a fiatal gyertyános bükkösökben élő fajok IV., V. ter.): G. transsilvanicum 81,8%-a, H. bosniense 82,9%-a, S. pallipes 98,3%-a, C. boleti 92%-a, C. luridus 81,3%-a. 4. Csak a fiatal gyertyános-bükkösben élő fajok (IV., V. ter.) : A. vulgare (98,2%-a az V. területről gyűjtve), P. coliaris (csak a IV. területen él), L. nanum, Leptoiulus sp. Tehát a bükkösökben élő dekomponáló makrofauna fajainak száma a faállomány korosodásával (a klimax felé közeledve) csökken. Néhány faj populációinak nagysága fokozatosan csökken, majd a faj eltűnik (lásd. 3 csoport). Az Armadillidium vulgare az 5—10 éves gyertyános bükkösre kifejezetten jellemző, a 32 éves állományban már csak nyomokban található, a 90 éves zárt bükkösből pedig egyetlen példánya sem került elő a három év alatt. A Polydesmus coliaris csak a középkorú erdőrészre (IV. terület) jellemző. Az idős bükkösben színező elemként igen alacsony dominanciaszázalékban néhány olyan faj is megjelenhet, amely a fiatal állományokból nem került elő (G. gibbula, P. germanicum). Azonban ezen fajok legnagyobb hányada is a II. területen élt, tehát nem a homogén bükkösben, hanem a vörösfenyővel kevert állományban. Az öt terület faji identitását összemérve (11. táblázat), megállapítható, hogy a legnagyobb faji azonosság a IV—V. (87%), valamint a II— III. (77%) terület között. A legkisebb pedig a II—IV. (55%), valamint a III—IV. (59%) gyűjtőhelyek között. A többi esetben ez az érték 62% és 75% között ingadozik. A különböző területeken élő populációkat RENKONNEN (1938) hasonlósági indexe segítségével is kiszámoltam (HUHTA 1979, HARMAT 1980) a következő képlet segítségével: PS = 2 min (P u ; P 21 ) 1 = 1 ahol a PS hasonlóság a két társulás között, P„ az i-edik faj százaléka az egyik térszínen, a P 21 pedig az i-edik faj százaléka a másik térszínen ( 12. táblázat). Ennek alapján 1975-ben, 1976-ban és 1977-ben is a domináns azonosság az I. és III. gyűjtőhelyek (91,7%), tehát az azonos korú állományok között volt a legnagyobb. A legkisebb átlagérték (67,3%) az I. és a IV-es térszínek viszonylatában állapítható meg. Tehát a legnagyobb különbség nem a legidősebb és a legfiatalabb bükkösök között tapasztalható, hanem a SHANNON-formula alapján kiszámolt legnagyobb és legkisebb értékeket mutató területek között. Az I. (idős) és az V. (fiatal) mintavételi helyek közötti domináns azonosság (79,4%) nagyobb, mint a két fiatal állomány (IV—V.) között (72,2%). A különböző években a Renkonnen-szám módosulhat. így például a 32 éves (IV.) és az 5—10 éves (V.) állományok közötti domináns azonosság 1975-ben 85,2%, 1976-ban csupán 59,7%, míg 1977-ben 79,7%. Hasonló — igaz, nem ilyen nagyarányú ingadozás a többi terület között is észlelhető. A legnagyobb szélsőségeket az 1976-os esztendő mutatta (59,7%—94,3%), míg a legkiegyenlítettebb volt a területek közötti domináns azonosság 1977-ben (76,2%—91,1%). Kvantitatív vizsgálatok Kvantitatív vizsgálatokat a farkasgyepüi bükkösben 1978 áprilisától 1979 márciusáig végeztem, összesen 12 alkalommal 25x25 cm-es kvadrátok segítségével 10—10 avartalajmintát vettem az idős (I. ter.) és a fiatal (V. ter.) bükkösből (13., 14. táblázat). A. Oniscinea és Diplopoda Az idős bükkösből 10, míg a fiatalból 11 faj került begyűjtésre kvadrátok vétele segítségével. Ezek mindegyikét a talajcsapdázások során is megtaláltam. Az Armadillidium vulgare-t és a Craspedosoma transsilvanicumot csak a fiatalosban, míg a Gervaisia gubbulát csak az idős területen találtam meg a kvadrátok vétele során.
