Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Második fejezet: A helynevek
A Balaton-melléki lakosság néprajza. 83 A nevek adásában az előirányítást mindenkor a térszíni viszonyok nyújtották a népnek. A magaslatok, mint mindenütt, itt is elsőrendű szerepüek, s azok jelölésére a balatoni ember két szót használ, a magasabb a hegy, az alacsonyabb a domb ; ezek általánosan fordulnak elő míg mellettök a halom — elég feltűnően — csak egyszer fordul elő ; érdekes a csúcsos hegy megjelölésére a tő (tű) szintén csak egyszer. E főpontok megjelölése persze nem volt elég, s így kerültek a helynevek közé a hegy-és domb egyes részei : a tető, hát, oldal, szöllőknél mái, ha magasabb és meredekebb, part, egészen általános alkalmazásában s mellettük szórványosan egyesével a far, haj lás és ereszkedő. Jellemzi a táj térszíni typusát az is, hogy bérez = szikla, orr = csúcs és órozat csak ritkán adnak alkalmat helynévképzésre ; ilyenek a területen alig vannak ; vannak azonban köves helyek s ezek megjelölésében általános a kő szó használata. A meredekséget jelölő szavak : magas, függd lös, rántó, világ vége szintén csak szórványos előfordulásuak. A hágók szerepe már közlekedési jelentőségüknél fogva sem csekély s ezekre a hágító, nyereg, kapu, küszöb szavakat találjuk helyneveinkben. Jó tájékozó pontokat nyújtanak a népnek a hegyek és dombok üregei, kisebb-nagyobb barlangjai, melyek megjelölésére a lik, ha mesterségeseknek látszanak (még ha mindjárt csak a babona teszi is azokká), apincze és kemencze szavak járják. A leszakadó omlatag rossz helyeket jelölik a romlás és szakadás szavak, melyek ismét új vonást adnak a helynevek által megvázolt tájtypus megismeréséhez. Igazi síkság a Balaton mellékén nincs s így annak nomenclaturája nem is fejlődött ki ; mindössze a lap és mély szavak azok, melyek e csoportba tartoznak. A hegyek közt elnyúló mélyedésekre általános a völgy és aszó, ritkább az eresztény, lók, tekenyö, gugyor és a kapoly a (kavala, kabola) használata. Sajátságos, hogy a kupa szó, mely pedig a Balaton mellékén s különösen Somogybán általános a mélyedések jelölésére, a helynevekben nem fordul elő. A helyszíni tájékozódásban és a helynevek adásában a második főirányítást a vízrajzi viszonyok adják s az ezek megjelölésére használt szavak ismét megfestik a tájtypus vízrajzi képét. A álló vizeknek gazdag nomenclaturájuk van jeléül annak, hogy sokfélék ; általános a tó a tiszta vízfelületek megjelölésére, mint általános a berek és bozót a nagykiterjedésű sással, gyékénynyel s náddal benőtt mocsarakra; a kevésvizű vagy csak időszakonkint elöntött helyek: mocsár, mocsármány, mocsolya, tócsa, posvány, pocsadé, sár ; ezek mellett van még ingó (ingovány), láp, vakláp s egy igen eredeti elnevezés : lébeli. Ugyancsak ilyen mocsaras helyeket jelölnek a sárálló és vízállás szavakkal is. A folyóvizek kezdetének megjelölésére általános elnevezés a kút ; igaz, hogy ez alatt rendesen a talajvíz felfogására készített üregeket értik, de a Balaton mellékén tényleg előforduló >é?ÍAaknak több, mint fele igazi forrás, folyóvíz kezdete ; a kút szó mellett a bugyogó, csörgő = csurgó és forrás szavak csak szórványosan fordulnak elő. A folyóvíz már most lehet ér, folyó, patak, séd, vadvíz s régen fok mely utóbbi szónak azonban értelme megváltozott ; a hol ezek a vizek megtámadják, kimossák a partokat, ott keletkezik a gödör, kátyú, kuszkó, szeg, hordalékukból épül fel a sziget s a hol összeszorulnak, ott képezik a horhot és torkot. A nagy, valamint a hegyi folyóvizeknek, a partképződéseknek, a vizi erők nagyobb hatásaiból keletkező földrajzi alakulásoknak nomenclaturája teljesen hiányzik s ezzel az egész vidék vízrajza jellemezve van. A visszahúzódó vizek terét a fenék és apadás szavak jelzik s ezzel a természetes nomenclaturát ki is merítettük. A helyek egy jelentékeny része arról a növényről kapta nevét, a mely 6*
