Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Hatodik fejezet: Halászat
A Ba laton-in e lié ki lakosság néprajza. 355 A Veszprém megyében talált ezen első nyomokat igen szépen kiegészítették a Zala megyében gyűjtött adatok. A Balaton zalamegyei partjain vejszés halászatot ma már szintén nem űznek, de Zala megyében az sokkal tovább tartotta fenn magát, mint Veszprémben; egy helyen Nemes-Tördemiczen — 'gaz, hogy titokban — niég 1898-ban is állítottak vejszéket s azokat a csendőrök dúlták szét. A vejszés halászatnak ez a helyenként való későbbi letűnése az oka annak, hogy Zalában az emberek arról még többet tudnak, mint Veszprémben Haladjunk sorra! Kövesden a halászok szerint a vejszés halászat rég letűnt; az időpontot fixirozni nem tudták; a vejsze neve itt is kaliczka volt, de ismerték a vejcz nevet is; a két név alkalmazását így magyarázták meg: «a nép kaliczkázik, csak az urak nevezik vejcznek». Ez azt jelenti, hogy a kaliczka a vejszének specziális balatonmelléki elnevezése; s ennek a következtetésnek helyességét igazolja az a tanúkihallgatási jegyzőkönyv is, mely 1815-ből maradt fönn s melyet a kövesdi községláda őríz; ez a jegyzőkönyv a halászszerszámok közt felsorolja a kalitkát is és megmondja, hogy egy kalitka felállításáért 15 garast kellett fizetni árendába. A kalitka elnevezés tehát már 1815-ben is a nép elnevezése volt. A kövesdiek a kaliczkának az alakját is pontosan megtudták adni; ez az alak tökéletesen egyezett a kenéseivel, de a köbő- léket fejnek, a terelőszárnyakat csak szárnyaknak, a nyelvet sötéttöltésnek nevezték. Erről a sötéttöltésről pedig elmondták, hogy az volt a kaliczka állandó része, az az egész nyárra szólt, 3—6 öl hosszú volt s már télen megcsinálták, a jégen át beszurkálták tartókaróit, megfonták fűzvesszővel ; tavaszszal e sötét töltésbe beleverődött az új hínár, a békanyál, megmohosodott egészen s kiválóan alkalmas volt arra, hogy természetes színével a halakat odacsalogassa; ezt szilárdan kellett megcsinálni, hogy se viz, se szél el ne hordja, mert ha a halak ehhez hozzászoktak, mindig tele volt a kaliczka feje. Minden kaliczkát külön állítottak fel, nem voltak olyan többfejü vejszék, minőket Herman a Fertő mellől és Beregből leír, s az árenda fizetés is fej után történt. Balaton-Füreden szintén volt vejszés halászat; a vejsze neve kalicza volt, részletezni ugyan nem tudták', de megmondták, hogy ugyan úgy állították ők a vejszét, mint a tihanyiak. Tihanyban járta a kalicza és kaliczka név is. Kalicza-halászat volt a Diósban és Sajkódban, de ma már ezeken a helyeken viz sincs, hanem csak rét; megadták pontos rajzát is, mely teljesen egyezett a kenesei és kövesdivel, volt feje, szárnya, nyelve, de megnevezték a fej nyílását is az ajtó szóval. Mindig bozót közé a réttől nem messzire állították-fel. A tihanyi halászok szerint a kalrczázás az 1863-diki nagy szárazsággal múlt el. Örvényesen szintén volt kaliczka-halászat a bozótban és a nádban; csaknem minden ember foglalkozott vele s fogtak is keszeget, harcsát, csukát és pirosszárnyút. Rendesen és Szepezden szintén emlékeztek reá, de a három hely közül egyikben sem tudták megadni az alakot. Kővágó-Őrsön ismerték a kaliczka nevet is, de a vejcz név volt az általános elterjedésű; alakja, mint a keneseié, volt feje, szárnya, nyelve. A íülöpi halászok azonban azt mondták, hogy a vejczot ide a tótok hozták be, a kik Lengyeltóti körül a tavakban és a berekben máig is használják. Erre már most megjegyezhetjük, hogy ez egyáltalában nem valószínű, mert a somogyi partok vejszéi más typusúak, mesterszótáruk is más. A fülöpi halászok tudták, hogy a somogyi tótok vejszszel is halásznak, s mert az ott még megvan, Kővágó-Őrsön meg már nincs 23*
