Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Ötödik fejezet: Mezőgazdaság
A Balaton-melléki lakosság néprajza. 277 az örök istenre, boldogságos szűz Máriára, istennek minden szentéire, hogy a mely hegybiróságot (vagy esküdtséget) magamra vettem, abban híven és igazán eljárok, senkinek személyét nem tekintvén, s atyafiságot, szomszédságot, barátságot, adományt és kedvezést félretévén, a kit titkon, vagy nyilván, éjjel vagy nappal kártevésben találnék, azt ezen hütemnek kötelessége alatt a helységnek (vagy helység bírájának) rhegjelenteni el nem mulatom, az uraságnak is bemondom s azzal magánosán semmiképen meg nem egyezek; úgyszintén a vinczellérekre, pásztorokra és szolgákra, vétségeikre és kártételeikre szorgalmasan vigyáznom köteleztetem, s ha így cselekedni elmulatom, úgy az uraságnak, mint a helységnek szokott büntetése alá helyeztessem. Isten engem úgy segéljen!» Az eskü után a megválasztottakat beírták a hegység könyvébe külön lapra ékes betűkkel. A legrégibb bejegyzés így szól: «Anno 1756. A méltóságos her- czegnek, Badacsony-Tomaj kegyes urának fundusán levő' szőlőhegyek gondviselésére és igazság szolgáltatására választott hegybíró, melléje adjungált tizenkét esküdtek, nemkülönben hegymesterek nevének beiratása avagy azoknak confirmatiója az alább specificált mód szerint következik, úgymint : Hegybíró: Hámos János ; Hegy-Esküdtek: Sarkanti Mihály, Kiss Ferencz, Bodó Péter, Böröcz Ferencz, Szabó János, Szalay Mihály; Külső-Esküdtek : Szabó Pál, Joó Adám, Eőrssy Adám, Márton András, Bognár Ferencz, Körmendy István; Hegymesterek : Zsár István, Kálóczy István, Horváth Adám, Godácsy József.» Ezzel aztán megkezdődött kinek-kinek a maga kötelessége. Ám ez a bíróság igen jól tudta, hogy munkája áldásos csak úgy lehet, ha a közönség maga is segítségére van s ezért minden szőlősgazdát, a kinek csak a helységhez tartozó promontoriumokban szőleje van, kötelezett arra, hogy évenkint egyszer, Mindszentnap táján a hegybíróhoz menjen el s tegyen fogadalmat, hogy ha valakit a szőlőben vagy gyümölcsben kárt tenni lát vagy hall, azt feljelenti. Ezt oly szigorúan vették, hogy a ki erről elegendő ok nélkül elmaradt, azt kezdetben 4 írt, későbben 2 írttal (s ez az esküdteket illette) vagy 6 pálczaütéssel büntették. Úgy látszik, az esküdteknek jobban esett a pénz, ha mindjárt kevesebb is volt, mint a mennyire az elítélteknek a hat pálcza fájhatott, mert ezen egy esetben megengedték az elítélteknek az alkut, az esküdteknek az engedékenységet (6.). A hegybiróság első gondja volt a gyepűk megjárása; azt, a kiét rossznak találták, megintették, s ha gazda 15 nap alatt gyepűjét meg nem igazította, megbüntették. A hegybiróság intézte el, hogy a szélső, vagyis a mellékgyepűből melyik gazdára mennyi esik, hogy ki hol és merre csinálhat utat és kaput. Mindenki tartozott útjait, kapuit és gyepűit szőlejének úgy föliben, mint aljában jó szerben tartani s a ki ezen pontok bármelyike ellen vétett, büntetése minden egyes esetben 4 frt volt, miből 2/3 rész az uraságot, 1f3 a helységet illeti (2., 3.). S «mivel a sokféle út igen káros a szőlőnek», mindenkinek a maga régi szokott útján kellett járnia, arról se jobbra, se balra nem volt szabad kitérnie, s ha ezt mégis megtette s azzal másnak kárt okozott, a kár megtérítésén felül 1 frt vagy 4 pálczaütés büntetést kellett elszenvednie. A rendes útról a gazda csak akkor térhetett le, ha a hegybíróval vagy hegymesterrel volt dolga s az épen a közelben tartózkodott, «mert azokhoz szabad minden jámbornak menni» (7.). A megye határ lévén, különösen őrködtek a fölött, hogy a megyét vagy gyepűt régi rendelt helyénél senki kiljebb ne tolja s egyáltalában megyeszegést ne kövessen el. A gyepű kitolását 24 írttal bírságolták meg, melyből 4 frt a helységé, 20 frt pedig azé lett, a kinek rovására
