Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Ötödik fejezet: Mezőgazdaság
276 /I Balaton-melléki lakosság néprajza. ben a hegybiróság magát békebíróságnak nevezi. Az utolsó feljegyzés 1881-böl való, a mikor is Csala Gábor jegyezte be saját kezeírásával, hogy 3 éven át 1881-ig ő volt a hegybíró. A következő' sorokban immár az articulusokból igyekezünk megvázolni (a zárójelben levő számok mindig az articulus számát jelzik), hogy a XVIII. század második felében milyen is volt a hegy élete a Balaton mellékén, hogy őrizték a szőlőt, mire vigyáztak, mit mivel büntettek s a hegybiróság specialis intézménye miként szerepelt. Igaz, hogy e képet csak a badacsonyi hegykönyv alapján vázoljuk meg, de az articulusok az egész megyére szóltak, s a többi megyék articulusai lényegükben nem tértek el ettől.1 Igaz hogy csak vázlat, a mit ez életről nyújthatunk, de oly kort, oly állapotokat ismertet meg, melyekről — legalább egyelőre — más feljegyzéseink nincsenek. Minthogy minden jó rendtartásnak feje és fundamentuma az istenfélelem és tisztesség, hogy úgy ez, mint a szőlőhegy kár nélkül megtartassák, a szőlősgazdák Szentgyörgynap táján összegyűlvén, hegybírót és 12 esküdtet — jámbor istenfélő embereket — választanak; az esküdtek közül egy a főesküdt vagy vicze-hegybíró. Ugyanakkor fogadják fel egész évre a szőlőpásztorokat vagy hegymestereket, kiknek kötelességük úgy nyáron a szőlőkre, mint télen és tavaszszal a hajlékokra vigyázni, hogy kóborlók, tolvajok s egyéb gonosz emberek a szőlősgazdát meg ne károsítsák; végül ugyanakkor fogadtak fel egy hites nótáriust, a kitől megkívánták, hogy «jó értelmes ember» legyen s a ki a hegybiróság írásbeli ügyeit végezte (1.). Szőlőpásztornak lehetőleg férfit választottak ; de ha már nőt fogadtak fel, rosszéletű személyt alkalmazni kezdetben 12 frt, később 4 frt vagy 12 pálczaütés büntetés terhe alatt tilos volt (17.) ; csak azt nem mondja meg az articulus, hogy ezt a büntetést ki szenvedte el, a hegybiróság-e, mely a rossz életű asszonyszemélyt felfogadta, vagy a szerencsétlen asszony-e, a ki elvégre is az articulust nem tudhatta? A hegybíró a szőlőpásztorokat kitanította, velők a hegy igazságát megismertette, az év folyamán általuk elkövetett rosz cselekedeteket feljegyezte s hegyvám- szedéskor azokat az uraság tisztjének bemondotta (17.). Nem volt szabad nekik — de a hegybiráknak sem — a gyümölcsfát rázni, gyümölcsöt vagy szőlőt tarisznyával a házhoz hordani (13.). Ha a hegybirák vagy a szőlőpásztorok kötelességük teljesítésében resteknek tapasztaltattak, hivatalukból s szolgálatukból letétettek, helyettük alkalmasabbak választattak (17.), sőt, ha az articulusokat meg nem tartották, a vármegye tisztje tömlöczbe is vediette őket (34.). Minthogy pedig akkor is voltak emberek, akik a hivatalt nem szerették, az articulus kiköti, hogy a ki hivatalát, a melyre választatott, jeles ok nélkül el nem fogadná, 4 frtra büntetődjék, miből 3 a földes úré, 1 a helységé (1). Ha a választó gyűlésen a földesúr vagy tisztje jelen van, a választás azonnal érvényre lép, ha nincs jelen, a választás ennek megerősítés végett bejelentendő, a megerősítés után pedig a választottak felesketendők (1.). Az esküforma így szólt: «En, X. Y., esküszöm az élő istenre, atya, fiú, szentlélek teljes szentháromságra, 1 Erről győz meg a fehérmegyei hegyartikulusoknak az a rövid kivonata, a melyet Letenyei Lajos: «A válvölgyi és tabajdi szőlőművelés ismertetéséiben (Pest, 1859. 81. s kk. 1.) közöl. Ezek a szabályok — számuk 40 — már 1827-ből valók s így még körülményesebbek, mint a badacsonyiak s természetesen a helyi viszonyokhoz is alkalmazkodóbbak. A hegyszabályoknak, melyek még 1859-ben is érvényben voltak, bírálatát Letenyei 1859-ben a következő mondattal adja meg: «A 40 czikkből álló hegyszabályból jelen időnkben alig egy-kettő jöhet alkalmazásba» (87. 1.).
