Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Ötödik fejezet: Mezőgazdaság
246 4. Balaton-mei léki lakosság néprajza,. A szalmás gabonaneműek aratását ma kaszával végzik. A kaszának van nyele és vasa. A nyél iharfából készül és egyenes szálkájú, különben eltörik; csinálják néha bükkfából is, de az már nehéz ; olyan hosszú, hogy a földtől az állig ér. A nyélén van a kis és nagy, vagy első és hátulsó mankó, melyet kacsaak és kacsibának is hívnak; a két mankónak annyiia kell egymástól állani, hogy az ember köztük jól elférjen ; ha e köz elég széles, könnyen és kényelmesen lehet vele kaszálni, ha azonban keskeny s hozzá képest a nyél vasas eleje hosszú, ugyancsak fárasztó vele a munka; ezért az eleje nem lehet hosszabb, mint a köze. A jó kasza vasának súlya egy régi félfunt, hossza régen 8, most 10—11 markos, vasa kemény. A kaszavasnak van külön örve vagy nyakkarikája, melylyel a vasat a nyélre rászorítják, magának a kaszavasnak pöczökje (pöcse vagy csirja), mely a kaszapadba jár, nyaka, rndallása, vagyis az a kis pótvasa, melyet azért kovácsolnak hozzá, hogy a kasza nyaka erősebi) legyen s pöcse a fát ki ne vágja, továbbá foka, lángja vagy táblája, ennek urmója vagy nromja, ele és hegye; a kasza hegye felhajlik, mert látatlan helyen, föld színén jár s így orra nem böködheti a földet. Ha a kasza vasa már elkopott, gyalázkára használják. A kasza élét ülőn kalapálják ki, kaszálás közben pedig a csiszakővel fenik. A kaszakő vagy csiszakő, vagy paticzkő finomabb, mint a közönséges köszörűkő, s a kasza keménysége szerint kétféle ; a kemény kaszát vörös főzött kővel, a puha kaszát fekete kemény kővel fenik, hogy el ne váslétsák. A kaszakövet a fából vagy szaruból készült tokmánybán tartják, melyet munkaközben a gatya pártázatába akasztanak. Régen a búzát, rozsot, zabot sarlóval aratták, úgy hogy a gabnát marokra fogták, kissé meghajtották s aztán a sarlót rézsút felfelé és maguk felé húzták. Ma már csak suta vágni és markot szedni használják. A sarló nem helyi készítmény, vásáron veszik ; van nyele, sarlója, ennek szóira, csirja, lángja, a lángjának nyaka, urmója. ele, hegye, mely túl nyúlik a nyél tengelyvonalán. A sarló minőségét a hangjáról ítélik meg, úgy hogy vason megpengetik; ha lágy, hajlik, ha kemény, ugrik s hamar törik s így középszerűnek kell lennie. A marokszedő a kaszás után megy, balkezével a markot kiséri s a jobbjában tartott sarlóval felszedi s ha van egy öllel, kifordítja a tarlóra. Ha felgyűl 2—3 maroknyival, a kévekötő zsúp- vagy gabnakötéllel körülköti s a kévekötő bottal megszorítja. A kötelet szalmakötélcsinálón tekeri, melyet ott ver a földbe, a hol épen dolgozik. Hat kéve tesz egy máglyát, három máglya egy keresztet s a 8- 10 keresztből álló sor a kepét. Ezek szerint egy keresztben 18 kéve volna, tényleg azonban 19 van, a 19-diket azonban nem számítják, ez a rütött (rejtett) kéve, mely legalul középen lévén, nem látszik ki a keresztből. A kepe szónak a Balaton mellékén többféle értelme van, használják a búza-kereszt synonymájául, de kepének neveznek bármely gabnarakást is ; hasonlóképen kepéinek, ha a kévéket keresztekbe rakják, de kepé- lésnek mondják magát az aratást is. A kereszteket aztán vellákal kocsira hányják, hazaviszik s a telek végében, a szérűskertben felrakják belőle az asztagot; mikor az asztag kész s tetejét is meghányták szalmával, az asztag kerületébe mintegy 3 láb hosszú, ujjnyi vastag s mindkét végén kihegyezett fákat, meregléket szurkálnak, hogy ezek a szalmafedélzetet megtartsák. E munkáknál ma már általánosan a j—j. ágii vasvillát használják, melyet boltból vesznek s angol- vagy drótvellának neveznek. Ez a gyári termék lassankint teljesen kiszorítja a kovácsok által készített kétágú vasvellákat, melyek közül különösen
