Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Negyedik fejezet: Lakás, táplálkozás, ruházat
A Balciton-m el léki lakosság néprajza. 223 IX. A ruházat. Mikor Zalamegye készülőfélben levő monografiiájához kérdőíveket küldött, Kövesi J., a felső-örsi prépost, arra a pontra, milyen a népviselet, igy felelt: «A népviseletből, sajnos, kimarad a régi szép magyar öltözet. A férfiaknál a kurta dolmányból hosszú kabát lett. A nők nem is tudják, milyen volt a régi magyar fejrevaló, párta, viganó és prémes mente. Nyűgbe szorítják magokat össze-vissza kötözött szoknyáikkal még a magyar polgárlányok is. Derékig lógó pántlikás hajfonást már látni sem lehet. A lábbeli pedig czipó', 3—6 forintos, sarka felfordított tölcsér, mintha csak eszüket azon szivárogtatnák és tipornák a sárba.» Kár, hogy a hazafias búsongás helyett a mély érzésű prépost azt az általa úgy látszik jól ismert régi viseletet le nem írta s így legalább írásban meg nem mentette a tudomány számára, mert sajnos, annyira igaza van, hogy a régi viseletet már csakis a hagyomány útján fenmaradt töredékes adatokból lehet és kell megvázolnunk. Kezdjük a férfiakon. Régen, vagyis 1848 előtt, a férfiak arczukat borotválták és hosszú hajat viseltek; de hát 1848-ban «beütött a német világ», a hosszú hajat katonai okokból «leparancsolták» az ember fejéről s a míg a legény sor alatt volt, sem szakállt, sem hosszú hajat nem viselhetett. Hanem aztán, mikor «kiszabadult» s megkapta az «opsit»-ot, ha balatonmelléki kálomista volt, legott Kossuth-szakált eresztett; tudta arról mindenki a faját, a felekezetét, nemcsak a vallásbelit, hanem a politikait is. A Kossuth-szakáll a reformátusok erősebb balatonmelléki fészkeiben máig is megmaradt, de már nem azzal a jelentőséggel, mint az 1848-at követő elnyomatás ideje alatt. Az a régi, 1848 előtti hajviselet azonban szerfelett érdekes volt. A kisebb gyerekeknek a hajából a fej búbján csináltak gombot, sőt, ha dús volt a haj, oldalt a fülek előtt is fontak egy-egy csimbókot, hogy a hajat megneveljék s az össze- kúszálástól megmentsék. A hajat ily módon oly hosszúra nevelték, hogy az a legénynek csaknem derekáig ért. A legények a homlokot takaró hajat 3—6 varkocsXra fonták s aztán hátra dobták, mint a sipkát, a fej hátsó részének haja pedig a var- kocsok alatt simán omlott le. A kinek bodor haja volt, az azt be se fonta, úgy omlottak le a fürtök vállára, hátára. A fonás körülbelül a 30. életévvel megszűnt, azontúl vagy fésűre viselték, a mikor is a hátul leomló hajat a középen erős fésű fogta össze, vagy csárdásán, a mikor a haj csak olyan hosszú volt, hogy a fül- czimpát nem takarta el és simára volt lefésülve, vagy végül kondorra hagyták, vagyis ha a haj nyirett volt, mindegyik fül elé leeresztettek egy-egy csomó hajat s azt kikondorították. A pásztorokat a hajukról legott fel lehetett ismerni, mert azok a hajat a két fülnél befonták s a varkocsra gombot vagy csimbókot kötöttek. Hogy pedig a haj minél hosszabb legyen, azt rettenetesen zsírozták, mert akkor nő a hajnak a szála, ha jól tápláljuk a kosarát (= gyökerét). A kalap a Balaton mellékén régen más volt, mint most s többféle is volt. Örvényes és a körülötte fekvő falvak sváb eredetű lakosságának férfi része keskeny- és pörgeszélű, gömbölyű és laposfedelű kalapot viselt, ma a kalap széle már nem pörge, hanem sima. Ezzel szemben a magyar kalapnak a széle igen nagy és pörge, teteje gömbölyű, magas és kemény volt, körülötte számtalan gombostűvel letüz- delt pántlikával; ezt a kalapot pupostetejű-nek mondták, s mikor a hajtól elzsíro-
