Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Harmadik fejezet: A népesség száma és elemei
146 A Balaton melléki lakosság néprajza. a zsidóknak révén volt, a kiket a kereskedelem hozott ide s a kik még nem magyarosodtak el teljesen, hanem a németet használják anyanyelvükül. Lellén egy tót telepítés emlékét is őrzi a hagyomány ; a PESTY-gyűjtemény szerint ugyanis van Ledének egy szöllőhegye «Tóthegy, mely onnan vette nevezetét, hogy a tulajdonos, báró Majthényi, a felsőbb vidékekről tótokat hozatott, a kik azon helyen a szőlőt plántálták; de az egész tót családok kihaltak» (Pesty: mse.). Ez esetben azonban aligha kihalásról, hanem csak elmagyarosodásról, beolvadásról van szó. Lengyeltótiban két nemzetiséggel is van dolgunk, a tóttal és némettel. — A PESTY-gyűjtemény 1864-ben így ír: «a köznép eredete tót volt, vagy mint maguk nevezik magukat, sokecz, de most már végkép megmagyarosodott ; népessége beszármazott tótság, a mitől nevét is nyerte» (Pesty: mse.) Ez a rendkívül érdekes adat bizonyítja, hogy Lengyeltóti tótjai már a hatvanas években teljesen elmagya- rosodtak; az 1880-iki népszámlálás csak öt, az 1890-iki csak egy tótot említ már, dé ez utóbbi is nem bennszülött, hanem újabb jövevény. A magyarosodás már a harminczas években folyt, mert Fényes 1841-ben azt írja Lengyeltótiról, hogy «tótokból magyarosodó falu» (215. 1.). Hogy a magyarság itt már a XVIII. században is gyökeret vert, kitűnik Vályi könyvéből, mely azt «elegyes falu»-nak mondja. Hogy az első települők túlnyomó része tót volt, azt bizonyítja az, hogy a Balaton mellékén ez az egyetlen község, melynek határában tömegesen lépnek fel a szláv elnevezések, így Glavicza, Kratina, Topolya, Gáj, Ragnicza, Pasztovicza, Jama, Saj- kindza, Kluka stb. Ámde e helynevek egy része azt is bizonyítja, hogy ezek a tótok nem felvidéki igazi tótok, északi szlávok, hanem Horvát-Tótországból való délszlávok és pedig saját bevallásuk szerint sokaczok, vagyis római katholikus szerbek voltak, a kik onnan a Bácskába, Baranyába, Somogyba is behúzódtak, sőt, mint látjuk, a Balatonig jutottak. A bácsbodrogmegyei sokaczokról írt tanulmányomban (65. 1., Budapest, 1896.) kimutattam, hogy a sokaczok a XVIII. század legelején szóródtak szét Horvátországból ; igaz, hogy ez időmeghatározás csak a bácsbodroghmegyei sokaczokra vonatkozott, de úgy látszik, érvényes a lengyeltótiakra is, mert a PESTY-gyűjtemény adatgyűjtője azt írja, hogy «Lengyeltóti először 1720 körül említtetik», a mi annyit mindenesetre jelent, hogy akkor népesült be újból s a mivel különben az is összevág, hogy anyakönyve — a Balaton mellékén a legrégibbek egyike — az 1727. évvel (1. a 9. lap.) kezdődik. Ebben az anyakönyvben pedig a mai törzsökös családok közül azok, melyek sokacz erede- tűeknek vallják magukat, valamennyien előfordulnak s az kétségtelen ebből, hogy a sokacz eredetű családok a XVIII. század huszas éveiben már itt voltak. Minthogy a Balaton mellékén tótnak nevezik, mint láttuk, a felvidéki tótot, a szlavóniait és a vendet is, különös súlyt kellett helyeznem annak meghatározására is, hogy ennek a magát sokacznak nevező tótságnak délszláv eredete igazolható-e vagy sem, a mit persze, magam nem lévén szlávista nyelvész, csak közvetett úton állapíthattam meg. Mindenekelőtt kiderítettem azt, hogy ámbár Lengyeltóti tótsága ma már teljesen elmagyarosodott, a sokaczok utódai közül él még két ember, az öreg Pintra József és Makarész Miklós, a kik ősi nyelvüket beszélik. Ettől a két embertől megtudtam, hogy ők tökéletesen ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a buzsákiak ; magukat sokacz vagy sokecz névvel jelölik, de a sokacz név jelentését és faji jelentőségét már nem tudják, egyet azonban tudnak biztosan, hogy nyelvük különbözik a hor- váttól is, tóttól is. Hogy ez a nyelv nem tót (északi), sőt attól erősen különbözik, bizonyos abból, hogy Hunyady gróf kéthelyi uradalmának azon tiszttartói, kiket a
