A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 2-4. rész: A Balaton hidrografiája, limnológiája és környékének éghajlati viszonyai (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1897-1918)
Cholnoky Jenő: A Balaton limnologiája
60 kulának a mélysége, amely a túlfejló'dött orbitoid mozgás alkalmával épen nem jut átbukáshoz. A felületnek ez a rétege tehát a szél irányában elragadtatik. Ámde mert denivelláczió valósággal létrejön, tehát a molekuláknak vertikális irányú mozgása is van. És ez a tünemény igen fontos a szélduzzasztások egyensúlyi viszonyainak elméletében. Ezt az egy tüneményt, t. i. hogy a molekulák vertikális irányban is áthelyezést szenvednek, tehát a nyugalmi helyzet nívójára merőleges irányú elmozdulás is szerepel, Zöppritz az ő szigorú analytikai vizsgálatainál figyelmen kivül hagyta, minek a következménye az lett, hogy következtetései merőben ellenkeznek a tapasztalattal s hogy bizonyos tekintetben illuzóriusak. *) Az ő levezetései csak abban az esetben érvényesek, ha a felszíni réteg sebességének csakis horizontális komponensei vannak, ami az ő felvételénél, hogy t. i. a vizet merőleges fal határolja, egyszerűen lehetetlen, ha csak Kirchoff-féle mozgásegyenletek p együtthatóját, vagyis a sűrűséget változónak nem tesszük fel. Határolatlan vízrétegnél, ha pl. a földön egy egészen körülövező csatornát képzelünk, melyen egészen végig a vízzel érintkezésben légmozgás van, akkor érvényre jutnak azok a szigorú és szép elméleti levezetések, melyeket egy korábbi czikkében mutatott be s ekkor csakugyan sem vertikális irányú anyagáthelyezés, sem ellenáramlat akár Carpenter, akár Krümmel nézete szerint létre nem jönne. Amint azonban a folyadék határolva van úgy, hogy a határolásnak a szél irányára merőleges projekeziója nem 0, akkor többé ilynemű, folytonos egyenletes horizontális mozgás lehetetlen: a szél által orbitoidális mozgásba hozott felszíni molekulák nemcsak vízszintes, hanem vertikális értelembe is áthelyezést szenvednek s ezzel az egész analytikai okoskodás alapját vesztette. A viszonyok természetesen ezzel közel sem egyszerűsbülnek, sőt ellenkezőleg, jóval komplikáltabbakká lesznek. Képzeljünk egy edényt egyelőre nem vízzel, hanem homokkal megtöltve, hogy a homokszemek felső határoló felülete tökéletesen vízszintes legyen s épen így mozogjon a levegő is egyenletesen a homokréteg felett. Természetesen a légmozgás egyes homokszemeket elragad s mozgásának irányában tovább visz. Onnan, ahonnan homokszemeket elvitt (Luv-part), az új határfelület sülyedni fog, ahova pedig oda vitte (Lee-part), ott a homokszemek határfelülete emelkedni fog. Ez mindaddig történik, mígnem a homokszemeknek egyik oldalon való magasabb volta miatt itt a nyomás annyira túl nem haladja a másik oldalét, hogy egy általános lerogyás keletkezik, melynél a lee-oldal homokszemei sülyednek, a luvoldaléi pedig emelkednek s az edény közepe táján erős horizontális, a széllel szemben irányuló elmozdulás lesz érezhető.**) Képzeljünk el most homok helyett az edényben vizet és mondjuk, legyen a víz már denivellálva, az új felszínt tekintsük síknak, amely az eredetihez a szöggel hajlik. Származott legyen pl. ez a denivelláczió olyan okokból, mint amelyek folytán szabályos ingások jönnek létre. Természetesen a felület így pl. seiche*) Zöppritz: Hydrodynamische Probleme in Beziehung zur Theorie der Meeresströmungen; Poggend. Ann. 1879. Neue F. VF B., 4. Heft, p. 599. **) A hasonlat sántít, mert a homokszemek egymáshoz való súrlódása akkora, hogy az ellenáramlat létrejövetelére szükséges denivelláczió akkora lesz, hogy a szél többé nemcsak súrlódással, hanem figyelmen kívül nem hagyható nyomással is lesz a homok felszínére. Erre az esetre pedig már vizsgálódásaink nem érvényesek. Olyan homokot kell képzelnünk, mely nagy súlya mellett igen kevés belső súrlódással bír.
