A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 3. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1911)
Frech Frigyes: Új Cephalopodák a déli Bakony buchensteini-, wengeni- és raibli rétegeiből
Uj cephalopodák a Déli-fíakony triaszrétegeihől. 5 kamrákat mutatnak. Ellenben az idősebb típusokat — a medlicottia és thalassoceras rövid, a gastrioceras, agathiceras és a popanoceras hosszú lakókamrával — az idők folyamán erősen kifejlődött ellentét jellemzi. A változatosan kifejlődött triasz-kori ammonitákon is találunk hasonló ellentéteket. Míg a ceratites, trachyceras, tirolites, ptychites és gymnites mindig rövid lakókamrát mutatnak, addig az előbbiekkel közeli rokon alakok — a tropites 1 és a eeltites rokonságából — hosszú lakókamrájúak. Épp ilyen ellentétek veszik körül a szűkebb értelemben vett leiostracá-kat, a melyek a diasz-kori popanoceras- és cyclolobus-, valamint az agathiceras- és gephyroceras-félékhez csatlakoznak. Itt az arcestes, joannites és rokonai hosszú, a monophyllites, phylloceras és lytoceras pedig rövid lakókamrát mutatnak. Tehát a legkülönbözőbb ammonitáknál ugyanaz az ellentét uralkodik, t. i. egyrészt a lakótér állandó hossza, másrészt pedig a közeli rokon alakoknál a lakókamrának változandósága, a melyet az első pillanatra nem egykönnyen magyarázhatunk meg. A jura- és kréta-ammonitáknál főként rövid lakókamrájú ( l/ 2 — 3U kanyarulathosszaságú) alakok uralkodnak. De a coeloceras-nak (illetőleg dactylioceras-nak) és az ettől származó perisphinctesek csoportjának hosszú lakókamrájuk van, daczára hogy ugyanabból a törzsalakból (Psiloceras) erednek, a mely egyúttal a legtöbb ammoneának is a gyökere Hogy a cymbites a fiatalabb ammoneáknak törzscsoportja («Gyökere») lenne, azt komolyan nem állíthatjuk. Másrészt azonban az a fölfogás, hogy a cymbites »szenilis» alak lenne, nehezen bizonyítható. Sokkal kézzelfoghatóbb és valószínűbb az a magyarázat, a mely a redukált díszítéssel és felcsavart spirálissal bíró ammonitákat visszafajzott 2 és mellékalakoknak tekinti. Ezeket az alakokat fenéklakóknak tekintik, a melyeknek nem kellett egyrészt a különböző vízmélységektől vagy változó áramlatoktól függő nyomásviszonyokkal küzdeniök, s a melyek másrészt a csúszkáló életmódnál fogva hajlandóságot mutattak az egyenes vonalú, csigaszerű vagy felcsavarodott héjú alakokhoz való visszaütésre. Minél nagyobb az életszükséglet sokfélesége, annál több mellék- és visszaütött forma keletkezik. Ellentétben a lakókamra hosszával, a héj részarányosán zárt alakja és a varrat szerkezete valamely ammonita-törzs fejlődésének kezdetén feltétlenül állandó és semmiesetre sem mutat szétágazó változandóságot. Csak az utolsó fejlődési állapotban — valószínűleg az alakoknak a benthonéletmódhoz való illeszkedésükkel kapcsolatban — tekeredik föl a héj és botszerű, szabálytalanul becsavarodott, vagy csigaszerű alakot vesz föl. A fejlődésnek ebben az állapotában a lakókamra hosszúsága már semmiféle változást sem mutat. A ki, miként HAUG E., a mezozoikus ammoniták beható tanulmányozása után, a régi alakokat összehasonlítólag később vizsgálja, ezzel a lakókamra hosszaságának nagyobb fontosságot fog tulajdonítani. A ki a paleozoos ammonitákból indul ki, az — ugyanazon joggal — ugyanezt a jelenséget sokkal kevesebbre fogja becsülni. Mindkét felfogás jogosult; az ammoniták egész élettartamára és összes rendszerére nézve a lakókamra hosszának teljes megbízhatósága nincs. Ha végül valaki azt kérdezné, hogy miért különbözik a közeli rokon alakoknál a lakókamra hosszasága és mi az oka, hogy más csoportoknál ugyanezen ismérv 1 Kevés kivétellel. 2 Ha a «szenilis alak» kifejezés ugyanazt jelenti, mint a visszafajzott alak, úgy semmiféle lényegbeli ellentét sincs a felfogásban.
