A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 1. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)

Bather F. A.: A Bakony triászkorú tüskésbőrűi

102 A Bakony triászkorú tüskéshó'riíi. normális Cidaris típustól, azonban coronális lemezek hiányában lehetetlen volt meg­állapítani, hogy melyik triászkorú génuszhoz sorolandó, ha ugyan egyáltalán oda tartozik. Ez tehát az első kérdés, mely feleletre vár. Azok között az Echinoidea génuszok között, melyek minden interambulacrumuk­ban a lemezeknek csupán két oszlopával bírnak, csupán egyetlen egynek van olyan diagnosisa, melybe a szóbanforgó interambulacrálisok majdnem bele volnának illeszt­hetők s ez a Triadocidaris. Mindazonáltal ennek a génusznak valamennyi ismert faján határozott scrobiculák és világos másodrendű szemölcsök, némelyeken harmad­rendű szemölcsök is vannak, s valamennyi — a T. subnobilis-t és a T. pernobilis-t kivéve — scrobiculáris gyűrűvel is bír. A szóbanforgó lemezeknek nagyon is eltérő jellege, bár nem egyeztethető össze DUNCAN-nak a Cidaridák családjára vonatkozó diagnosisával (1889, 26. 1.), mégis esetleg csupán faji sajátságnak s a megnagyobbo­dott tüskék természetes következményének volna tekinthető. Ezzel azonban az elvál­tozásoknak igen tágas határok concedáltatnának, minthogy még a Goniocidctris clipeata is, melyet DOEDERLEIN „eine recente Cidaris Buchi" néven vezetett be a tudományos irodalomba, tökéletesen kifejlődött scrobiculáris és egyéb szemölcsökkel és hozzájuk tartozó tüskékkel bír. A szemölcsök háttérbeszorulásánál fontosabb a különböző varratszegélyek mineműsége. Az adradiális varrat tényleg rézsútos volt a belső oldalán és talán föléje nyúlt az ambulacrumoknak, mint a Triadocidaris-nál, de nélkülözte a fogacskákat, melyek oly jellemzők erre a génuszra. A többi varratok rézsútosabbak s ennek következtében zsindelyesebbek és engedékenyebbek voltak, mint bármely Triadocidaris fajnál. Mindezideig senki sem állította, hogy e génusz harántvarratai egyebek is lehetnének, mint függőlegesek. Tény az, hogy tapasztal­tunk némi rézsútosságot és árkolást a bakonyi fajokon, ez azonban nem volt elég­séges arra, hogy az állat halála és elpusztulása alkalmával a lemezek széjjelhullását előidézhette volna. A mi az interradiális varratot illeti, annak a rézsútossága, melyet e fajnál tapasztaltunk, nem található a Triadocidaris-nál. Mindezek az eltérések kellő garantiát látszanak nyújtani arra, hogy az Anaulo­cidaris-i a Triadocidaris-tói és a többi Cidaridáktól elválasszuk s mint független génuszt fenntartsuk. Hogy az interambulacrálisok laza összefüggése ősi vonás megőrzésének, avagy az ősi jelleghez a „testudo" kifejlődéséből kifolyólag történt látszólagos visszatérés­nek példája-e, azt nem lehet eldönteni. Egy másik pontja a hasonlóságnak, mely a lehetséges palaeozói ősre utal, a dudorok sajátságos természetében rejlik, minthogy azok sokkal inkább a púpból kisugárzó gyenge bordák végeihez, semmint a rendes szemölcsökhöz látszanak hasonlóknak. Éppen az ilyen szemölcsökbe olvadó bordák jellemzik az Echinocrinus Ag. restr. LAMBERT-et (syn. Archacocidaris M'COY, Palaco­cidaris DESOR). A scrobiculának egyes alkalmakkor észlelt kiemelkedése a bazális terrssz egy neme gyanánt ugyancsak emlékeztet erre a génuszra. Ezt a két szerke­zetet csodálatosan visszatükrözik TORNQUIST XXII. táblájának 2. és 6. ábrái (1897, Abhandl. geol. Spezialkarte Elsass-Lothringen, V. köt., VI. fűz.).

Next

/
Thumbnails
Contents