A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének földrajzi leírása, orografiája és geologiája. Függelék: A Balatonmellék palaeontológiája 1. kötet (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1912)

Bather F. A.: A Bakony triászkorú tüskésbőrűi

16 A Bakony tri asz korú tüskésbó'rűi. számuk 41-re növekszik a kerületen. Kezdődő dichotomikus elágazás gyakran észlelhető a bordák mindenikének közepén, egész hosszúságukban végigfutó barázda alakjában. Némely példányon a hosszabb bordák közül egyesek proximális végeikkel egyesülnek, kiemelkedő szegélyt képezve az axiális csatorna körül. Másokon az axiális csatornát nagyjából ötszögű bemélyedés veszi körül, melyet néha kiemelkedő sziromszerű (petaloid) borda határol ; ezen belül vagy szemcsék, vagy finomabb bordák lehetnek, mik a főbordákból keletkeztek a fenn említett médián barázdák okozta megoszlásuk folytán. Sem cirrusok, sem cirrusfacetták nem láthatók sem a fent idézett ábrákon, sem a rendelkezésünkre álló példányokon. Méreteik milliméterekben a következők: QUENSTEDT ROEM

ER E 7116 E 7100 ábrája ábráj a a b c d e, Átmérő 7'6 7-5 8"8 TI 6-5 5-6 5-0 4"3 A nyéltagok átlagos magassága 1"7 2-0 1-8 1-3 1-4 2-2 1-3 1-7 A lumen átmérője . . . 0-6 1-5 0"6 07 07 07 0-6 1859-ben v. SCHAUROTH K. kétségkívül nem ismerve BEYRICH nevét, a Recoaro közelében előforduló trigonella-mészkőből nyéltagokat írt le és ábrázolt Encrinus? radiatus néven.

1 Eltekintve annak a ténynek a megállapításától, hogy az ő példánya 4—6 mm átmérő mellett alig 1 mm magas, a közte és az igazi E. silesiacus közt lévő különbségeket csak homályosan jelzi. Nem lephet meg tehát, hogy ECK H. (id. mű, 1865, 88. 1.) ezeket a példányokat az utóbb említett fajra vezette vissza. Azok a Reptenről származó példányok azonban, melyeket ECK maga írt le Entrochus silesiacus gyanánt, úgy látszik, fontos vonásokban eltérnek a fent leírtaktól. Huszonkét mm hosszúság 23 nyéltagot foglalt magában, melyeknek átmérője rohamosan szállt le 7 mm-ről 4-re ; a vastagabb végén levő izülő felület megegyezett a típussal, de a vékonyabb vége tisztán ötszirmú díszítést mutatott. Mi több, a nyéltagok közül 7 csomós volt s ezek mindenike 5, vagy kevesebb kacsot viselt, melyek elrendezésüket tekintve a petaloid areákkal váltakoztak. A kacsok izülő felületei sugarasan barázdáltak voltak. Ez utóbbiakhoz némileg hasonló alakokat - említ 1868-ban BENECKE E. W.'

2 Recoaroból, azonosítván azokat az Encrinus ? radiatus-sal és az Entrochus silesiacussal, — az utóbbi névnek adva előnyt. Míg a cirrusfacetták, úgy látszik, megegyeznek ECK leírásával, addig az izülő felületnek nincsen igazán ötszirmú közepe, hanem inkább 5 sugaras borda-csoportja, melynek elemei villa módjára helyezkednek el és elérik a kerületi bordákat anélkül, hogy beléjük olvadnának. QUENSTEDT «Petrefactenkunde Deutschlands» ez. művében (IV, 479. 1., 1875) gondosan megkülönböztette ezeket az alakokat és még egyebeket az igazi E. silesiacus-tói, de ECK 3 egy későbbi munkájában, mely a kagylósmészkő Encrinus-&mak értékes összefoglalását tartalmazza, mégis mindezeket az alakokat az Encrinus silesiacus neve alá egyesíti. Tübingenben szives engedélyt nyertem annak az anyagnak a tanulmányozására, 1 Sitzber. Akad. Wiss. Wien, Math.-Nat. Cl. XXXIV., 288. 1., I. tábla, 4. ábra. 2 «Über einige Muschelkalk-Ablagerungen». Geogn.-Palaeont. Beitr. II. (1), 41. 1. IV.táb., 12. ábra. 3 Zeitschr. deutsch, geol. Ges., XXXIX., 558. 1., 1887.