Lóczi Lóczy Lajos: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei I. kötet - A Balatonnak és környékének fizikai földrajza. 1. rész: A Balaton környékének geológiája és morfológiája, 1. szakasz: A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1913)
XII. Fejezet. Holoczén képzödmények
572 A Balaton környékének geologiai képződményei. 48ö ülepedik, a felszínre kerülnek és a léggyökerekhez hasonló, ú. n. karos (vagy kandeláberalakú) támasztógyökerekké lesznek. Össze nem tévesztendő ez a jelenség némely növénynem, mint pl. az ú. n. mangrove-tenyészet valódi támasztógyökereivel, a hol a hasonló alakú gyökérzet tulajdonképen szárképleteknek felel meg, a melyek nem a tőkéből, hanem a törzsből veszik eredetüket. A fűz, mint ismeretes, a vízzel telített talajnak állandó faneme, de a lápokon csak alacsonynövésű, cserjés fajai tenyésznek, a milyen a síksági lápjainkon mindenütt előforduló hamvas fűz ( Salix cinerea L.) és a kevésbbé gyakori füles fűz ( Salix aurita L.). Ezek is inkább egyesével tenyésző fajok, sűrűbb bozótokká vagy ligetekké lápokon nem tömörülnek és így tözegképző szerepük elenyésző. A közönséges kőris (Fraxinus excelsior L.) már távolról sem olyan állandó faneme síklápjainknak, mint az éger vagy a fűz. Ugyancsak a vízzel telített talajoknak kedvelője, de tápanyagbeli igénye nagyobb, semhogy mélyrétegű tőzegtelepen tenyészhessen, valódi lápfaja pedig nincsen. A Zala völgyének déli oblözetében is (Szabar, Nagyrada, Kisrada és Balatonmagyaród határaiban) a láp sekélyebb részein és szigetein ligetesen tenyészik. A nyír is, miként a kőris, síksági lápjainknak ritkább faneme. Noha hegyvidéki lápjainknak jellegzetes kísérője, a somogyi dombvidéknek meg éppen állandó fája, alföldi és dunántúli lápjainkon mégis a legritkább esetekben található. Párját ritkító kivétel tehát azon kis nyíresliget, a mely a zalamegyei vindornyaláp északkeleti szögletében 1'2 méter vastag tőzegtelepen nőtt. Ha e lápteknőnek — a mely azonban már nem tartozik a szorosan vett balatoni lápokhoz — tőzegrétegében is nem volnának a fehérnyír (Betula alba L.) maradványai oly gyakoriak, hajlandók lehetnénk e ligetet mesterségesen ültetettnek tekinteni. Végül még a nyárfa említhető meg, mint a mely fa ha nem is jellemző a síksági lápokra, de bizonyos nézőpontból azok dunántúli jellemzéséhez szükségszerűen hozzátartozik. De ezúttal nem a Balaton képét mintegy kiegészítő topolya nyárról, hanem a fehérnyár (Populus alba L.) gyors és magasnövésű, széles koronájú fajáról kell megemlékeznem, a mely tulajdonképen csak laza talajt kedvelő és lápjainkra is inkább csak nedvesség-, mintsem lápkedvelő természeténél fogva került. Lápjaink mélyebb részein nem tudott megtelepedni, a hol azonban sekélyrétegű tőzeglápon vert gyökeret, mi sem gátolja tenyészetét, mert közvetlenül a felszín alatt, vagy éppen a felszínen szétterjedő gyökérzete a tenyészetéhez szükséges légcserét is lehetővé teszi. De gyökérzetének ilyen elrendeződése viszont oka annak, hogy síksági lápjainkon ez a fa ritkán érhet meg nagyobb kort. A hol a fehérnyár nem csoportosan, ligetesen tenyészik, ott szabadon fejlesztheti ki széles lombkoronáját és mintegy 30—40 éves korában e lombozat akkora ellentállást gyakorol a széllel szemben, hogy a laza tőzegben gyökerező fát egy erősebb szélroham tövestől kidönti, a mikor is a gyökérzet egy-egy nagy darab tőzegtömeget is magával ránt. (L. a 302. ábrát). Ez a jelenség a Hévíz-patak völgyében éppen olyan gyakori, mint akár a Marczal lápjain vagy a duna-tiszaközi lápvölgyben. Ha a lápfejlődés zavartalanul tovább tart, ilyen kidőlt fák egyes részeit betemetheti a tőzeg és ezzel magyarázatát kapjuk azon szórványos famaradványoknak, a melyek balatonmenti lápjainkban nem ritkák. így a lápok mélységviszonyait és szerkezetét puhatoló fúrások nem egyszer fatörzseket értek el és ezek a famaradványok túlnyomóan az éger részeinek bizonyultak. A 303-ik ábra a somogyi Nagyberek boronkai határában 0"5 méteres tőzeg alatt talált ilyen égerfatörzset ábrá-
