Csiffáry Gergely: Az ércbányászat története a recski Lahócában (1850-1979) (Rudabánya, 2009)

Az érc útja a bányából a flotálóba

um dobszűrőre adták fel víztelenítés végett. A szűrlet nedvességtartalma 10 %-os volt. A koncentrátumot - vagyis a kollektív színport, a készterméket - billenőputtonyos csillében szállították a színportárolóba, ahonnan az később vasúton került az NDK-beli Mansfeldbe kohósítás végett. A flotálás maradványa, mellékterméke a meddő, ami nem teljesen értéktelen, de felhasználása nem volt gazdaságos. A flotáció befejeztével a meddőt az értékes színportól szivattyúval hidrociklonozva leválasztották. Az így nyert durva, szemcsés anyagból építették a zagytó gátját, ahová a vizes meddőt engedték. 48. kép. A flotáló cellasor 1931-ben. Új eljárásokat is kerestek az idők során. így a floton ülcpítését az igen drága flotálóanyag visszanyerése miatt vezették be, az ipari víz derítése pedig az üzem vízfelhasználását csökkentette. Az 1970-es évek derekán a törőrész fotocellás automatizálását is tervbe vették. Az éremüben a legsúlyosabb foglalkozási ártalom, a szilikózis kiküszöbölésére a porálarc használata kötelező volt. Tovább csökkentette a szilikózis veszélyét a porelszívó berendezések alkalmazása és a vízpermetezés. A zajártalom ellen svéd vatta és fúltok használatát tették kötelezővé. Az ércelőkészítő-műben a munkások további egészségvédelmét szolgálta, hogy az 1950-es évektől bevezették a 6 órás munkaidőt.

224 S. gy. Szigeti Károly (Recsk) igazgató közlése, 1979. augusztus 15.