Ifj. Noszky Jenő: Salgótarján és barnaszén-bányászata, különös tekintettel a néprajzi viszonyokra (Rudabánya, 2007)

Balogh Kálmán: Dr. Noszky Jenő emlékezete (1909-1970)

Különösen fájdalmas és tragikus a Noszky Jenőtől való elválás! Benne nem csak jó barátot, hanem olyan személyiséget veszítettünk el, aki sokoldalúan művelte szenvedélyesen szeretett tudományszakját, és ezen keresztül lankadatlan szorgalommal és kötelességtudással küzdött nemzete boldogulásáért. Olyan embert, akinek segítő kezére, tanácsaira, gazdag tapasztalatainak átadására még sokáig számítani szerettünk volna. És egyenesen megrendítő a tőle való búcsú azok számára, akik között a debreceni egyetemről, magas szellemi felkészültséggel és szinte megdönthetetlennek látszó, erős fizikummal, magabízóan indult életútjára, s akiknek sorából mégis elsőként őt ragadta el a halál. 1909. április 15-én, Késmárkon született, id. Noszky Jenő és Mahalek Franciska házasságából. Családjával együtt 1920-ban az ország trianoni széthullása után került Budapestre. Édesapja, akit az egyetemi évek alatt kötött barátság mellett közös szakmai érdeklődés is fűzött Schréter Zoltánhoz, akkorra már az észak-magyarországi oligo-miocénnek kitűnő ismerője lett. Szívesen cserélte fel tehát líceumi tanárságát a tudományos tevékenységnek lényegesen kedvezőbb nemzeti múzeumi állással. Bármily szerény is lett fizetése, szakértői munkák mellett a Magyar Állami Földtani Intézettel is kapcsolatban maradhatott. Ez pedig nem csak témáinak elmélyítését, hanem négytagú családjának fenntartását is megkönnyítette. Az 1920-as évek szomorú világa mégis mély nyomokat hagyott az ifjú Jenőben, s aligha tévedünk, ha a szociális problémák iránti megértésének, aktív segítőkészségének indítékait éppen gyermekkori élményeiben keressük. Jenő életpályáját három messze világító fáklya fénye vezérelte. Az első az édesapja volt, a Mátra és a Palócföld jóságos, halk szavú, szelíd szerelmese. Tőle nyerte a geológuspálya szeretetét, egyszerű, hűséges, de mélyen érző szívét, emberi magatartásának szemérmességet. A második szeretett Mestere, Telegdi Roth Károly: az ő felejthetetlen egyéniségével megteremtett debreceni iskolájában készült föl a Bakonynak életműve gerincét alkotó tanulmányozására. A harmadik fáklya pedig saját, hallatlan kötelességérzésbe ágyazott hivatástudata: ennek lobogása késztette arra, hogy válogatás nélkül, minden munkakörben, mindenkinél többet dolgozzon, legjobb képességei szerint álljon helyt.