Ifj. Noszky Jenő: Salgótarján és barnaszén-bányászata, különös tekintettel a néprajzi viszonyokra (Rudabánya, 2007)
A salgótarjáni barnaszénbányászat jelentősége
került bányász, akik azonban szintén nem magyar ajkúak voltak, mert hiszen 70 esztendővel ezelőtt a magyar elem nemigen bányászkodott még. Ezek az újonnan odakerült bányászok, vagy ahogyan a palócok nevezték őket, a gránerek bozontos szakállú, mértéktelen, vad, verekedős, lármás, idegen ajkú, s összeférhetetlen természetűek voltak. Mivel hamar kinyílt a kezükben a bicska, nagyrészt jól megtermett emberek voltak, a palócok eleinte félénk tisztelettel tekintettek rajok. Azonban hamarosan kiismerték őket a csavaros gondolkozású palócok, s a bátrabbja maga is közéjük merészkedett, belekóstolt a mesterségükbe, s megtanulta tőlük a bányászcsákány használatát. Rájöttek, hogy nem is olyan nagy boszorkányság a bányászmesterség, bár nehéz ugyan, de azért ki lehet bírni, sőt, mivel még jól meg is fizették munkájukat, legalábbis az ő megszokott mezőgazdasági pár garasos bérükhöz képest, előbb a közeli, később a távoli környék népe is munkára jelentkezett a bányánál, különösen télen, illetve a mezei munka szünetelésének idején, ahol már csak az olcsó munkáskínálat miatt is szívesen vették a friss munkásgárdát. Egy-két évtized alatt aztán lassanként ki is szorították az idegen nációkat. Csupán csak a liptákok maradtak meg, akiket az aratás alkalmával megcsökkent palóc munkások pótlására vett fel a bánya vezetősége a nyár elején, azonkívül télen, mikor a nagy kereslet miatt nem győztek eleget termelni. Az így felfrissülés nélkül maradt idegen ajkú tömeg aztán, különösen a fiatalja, hamarosan megmagyarosodott a szívós konzervatív palóc környezetben. A palóc ugyanis nemigen bírta megtanulni az ő szláv vagy germán nyelvöket, s így a tömeg hatásánál fogva azok voltak kénytelenek asszimilálódni. Az öreg gránerek otthon még évtizedekig használták az anyanyelvüket, de egy emberöltő múlva az unokáik ma már egy betűt sem tudnak nagyszüleik nyelvéből. Természetes úton asszimilálódtak, csak a nevük, s nagyobb agilitásuk őrzi meg idegen származásuk emlékét. Az erős vérkeveredés sem volt hatástalan. A palócba legalább egy kis új szint, új vágyakat oltott a régi maradiság mellé, ami azután a példa útján másokban is felkölti legalább az „én sem hagyom magam" elvét.