Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Vastermelés

VASTERMELÉS A honfoglalás korában és a korai Árpád-korban a vas olyan alapvető nyersanyag, melynek hazai termelése nélkül népünk és államunk fönn sem maradhatott volna. A honfoglalás utáni időben szinte az egész ország területén elterjedt, közönséges technikai műveletnek volt mondható a vasgyártás, mely nem is tartozott a tulajdonképpeni bányászat körébe. A 9-11. századi vasgyártásra, vasgyártókra vonatkoztatható ismereteinknek két főforrása van: a régészek, az elmúlt négy-öt évtized intenzív és világszínvonalon haladó hazai archeometallurgia kutatásainak eredményeire, a történészek pedig a fönnmaradt, illetve a máig megőrzött, vasiparossággal kapcsolatba hozható földrajzi nevek elemzéseire építik következtetéseiket. A történészek - úgy tűnik - tovább nem bővíthető forrásanyagukból az Árpádok korának vastermelését két irányból eredeztetik: egyik a honfoglaló magyarság részben türk jellegű, keletről hozott ismeretei és technikája, a másik pedig az itt talált, talán a rómaiaktól folyamatos szláv vasművesség. A régészek a 7-12. századból eddig három főbb változatú vasolvasztó kemencét ástak ki, s tudtak megkülönböztetni a Kárpát medencében: az egyik (a nemeskéri) datálhatóan késő avar kori, amely megérte a honfoglalást, s tovább is élt a 10. században, a másik az ún. vasvári típus a 11-12. századból, a harmadik pedig az imolai típusú a 10. sz. második felétől a 12. századig fordul elő. Az elsők emlékei eddig Zamárditól nyugatra, főként a nyugati határszélen, a másodikként említettek csak Vas megyében, míg az utóbbiak csak a PannonhalmaZamárdi vonaltól Keletre ismertek ma, főként a borsodi területen. A történészek az első csoporthoz tartozók közül többet - még a régészeti eredmények ismerete nélkül - a magyarok keletről behozott technikájának, a második csoporthoz tartozókat, valamint a harmadik csoport egyes lelőhelyeit a honfoglalók által itt talált szláv vasművesség élő technikájának tekintették. Mielőtt messzemenő következtetések lehetőségére irányítanánk a figyelmet, gyorsan le kell szögeznünk: a 7-12. századra vonatkozó megbízható régészeti adat a Kárpát medencének csak igen kis területéről, lényegében csak a Dunántúl nyugati és középső részéről, valamint az észak-borsodi területről áll rendelkezésünkre. Semmilyen adattal nem szolgált eddig a régészet a felvidéki klasszikus bányavidékről, Erdélyből és a hozzá kapcsolódó peremvidékről, valamint a teljes alföldi területről. Ezek ismerete nélkül viszont nem lehet nagyívű, általánosan érvényes elméleteket felvázolni. Ha a Felvidéken nem kerülnek elő honfoglalás előtti vasolvasztók, nyilván nem lehet itt talált szláv vasművességet feltételezni, még ha 12-14. században előforduló, vasművességre utaló szláv helyneveket is rögzíthetünk a környéken. Amíg Erdélyből és a felső Tisza vidékről nem ismerünk honfoglalás-kori vasolvasztót, addig nem mondhatjuk ki, hogy őseink nem hozták magukkal a kazárok által használt technikát, s kénytelenek voltak az itt talált vasművességre hagyatkozni. Erdély és a felső Tisza vidék volt - általánosan elfogadott nézet szerint évekig-évtizedekig a magyarság bázis területe, ahol - ha volt ilyen - a vastermelés is nyilván hosszasabban időzött, s emlékeit örökre otthagyta. Ha az avar vasgyártók a Dunántúl nyugati felén megérték a honfoglalást, s utána magyar uralom alatt is tovább működtek, s türk helynevük fönnmaradva máig él (Tömörd = vas), akkor az alföldi és dombvidéki valószínűsített „túlélő" avar telepeken vajon milyen vasolvasztókat lehetne találni? Mert voltak vasgyártók szerte az Alföldön is, kellett lenniük mert volt gyepvasérc, s ma is ismertek szerte a salak-előfordulások. Annyit