Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Évezredes kapcsolat a bányászat, kohászat és erdészet között

hazai nemesfémtermelés túljutott Eldorádó korszakán, s Európát elárasztotta az óceánon túli arany és ezüst, itt maradtunk nagy szegénységünkben.) (Sovány vigasz, hogy a spanyol világbirodalom is így járt, sokkal nagyobb méretekben...) Ismeretes a 12. század végéről III. Béla királyunk jövedelmi kimutatása. Ebben a nemesfémtermelésből és a pénzverésből származó jövedelem mintegy 35 % körüli értékkel, a sóbányászat és sókereskedelem pedig mintegy 15 %-kal szerepel. Az Anjouk alatt az aranytermelés hirtelen fölszökésével és a nemesérc-monopólium bevezetésével, ezzel egyidejűleg a kincstári domaniális bevételek erőteljes lecsökkenésével, a nemesfémtermelésből származó jövedelmek az 50-60 %-ot is meghaladhatták. Ezen a 15. század bányászati visszaesése sem változtathatott drasztikusan. A bányászatnak-kohászatnak ebben az időben rendkívül nagy volt a faigénye. A közhiedelemmel ellentétben azonban nemcsak faszén formájában, hanem egyéb, biztosítási és szerkezeti faanyag szükségletében is. A faszén-felhasználás - mai becslések szerint - legalább felerészben nem a kohósítási és olvasztási műveletekre, hanem az ércek előkészítő pörkölésére fordítódott. A hazai tarkaércek és rézércek magas kéntartalmuk miatt abban az időben csak többszöri, hosszan tartó pörkölés után váltak kohósíthatóvá. A kohótermékeket gyakran többször is újra kellett olvasztani a bonyolult tisztító műveletek során. Az erdőkre - minden bizonnyal még ennél is nagyobb veszélyt jelentett a bányászat egyéb faigénye, tekintve, hogy - szemben a szenítéshez szükséges nem-minőségi faanyagigénnyel - a bányászati gép- és épületszerkezetekhez kiváló minőségű faanyagra volt szükség, s ha végiglapozzuk Agricola halhatatlan képeskönyvét, láthatjuk, hogy nem kis mennyiségben. Bányaácsolatra, az általában kedvező kőzetviszonyokra tekintettel viszonylag kevesebb fát használtak, lényegesen kevesebbet, mint a későbbi hazai szénbányászatban. Ilyen körülmények között természetesnek tűnik, hogy már a legrégebbi fönnmaradt bányászati engedélyek, privilégiumok stb. is szabatosan rendelkeznek az erdők tulajdonáról vagy használati jogáról. Természetes az is, hogy éppen a bányászat folyamatos érdekében rendelkeznek először nemcsak a fakitermelés jogáról, hanem a fakitermelés módjáról is. Zsigmond királyunknak ezt az 1426-ból fönnmaradt oklevelét tekinthetjük ma az első szakszerű erdőművelési utasításnak. Tagányi által készített kivonata így hangzik: 1426. Zsigmond király rendelete llsvai György zólyomi főispánhoz a most fölfedezett ólombányák részére szükséges fának engedélyezése tárgyában. Rendeli hogy: 1. az ezen bányamunkákra most és ezentúl szükséges fát a királyi erdőkből minden haladék nélkül rendesen szolgáltassa ki a bányászoknak. 2. Ebből a czélból minden esztendőben a vágásra folytatólagosan más és más részt jelöljön ki. 3. Az ily módon egyszer kijelölt erdőrész fái aztán teljesen sorjában rendre kivágassanak, s csakis így szabad aztán rátérni váltakozva a más és más időközben kijelölt erdőrészre. Végül 4. azon erdőrésznek, melynek fái kivágattak, fölszántását semmi szín alatt meg ne engedje, hogy újra erdő nőhessen fel. Eredetije Besztercebánya város levéltárában fasc. 14. No. 13. alatt. (Tagányi: Erd. Oklevéltár I. 87. sz.) A 16. században sorra megjelenő erdészeti rendtartások, szabályzatok, utasítások is mind és kizárólag a bányászati célra rendelt erdők művelésére vonatkoznak. A két legnagyobb hatású és legismertebb a Miksa király által 1565-ben a bányavárosok erdőinek használatára,