Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat az Árpádok korában (896-1301)

sének indoka - mint a bányavidékekkel kapcsolatban gyakran emlegetik - nem lehet a meg nem szállottsága, a senkinek sem kellő feleslegessége. A középkori Európa kialakuló feudális államainak gazdálkodásában az utókor történészi tapasztalata három fő fejlődési szakaszt szokott megkülönböztetni. Az elsőben - mint láttuk hazánk esetében is - az uralkodó hatalma döntő politikai-gazdasági súlyán nyugszik. Ő a leggazdagabb, ebből eredően a legerősebb is. Gazdagsága a földbirtokon, a legtöbb föld birtoklásán alapul, a jövedelem alapvetően a földből, s kisebb részben a közvetlenül a földdel kapcsolatos tevékenységből származik. A territoriális alapon kialakított birtok-szervezet, amely az ún. szolgáló népek falurendszerével biztosította a központi hatalom működési igényeinek kielégítését, adta a biztos alapját a központi hatalom működésének. Ebben a helyzetben nem volt szükség, s a kor szellemi életének színvonalán nem is igen volt lehetőség, hogy az uralkodó „megideologizálja", vagy megmagyarázza egyes döntését. Amit tett, erejénél, politikai-gazdasági potenciájából eredően tette. Ezt az állapotot szokták a domaniális, az uralkodó magángazdaságán alapuló állami gazdálkodás állapotának nevezni. Ezen belül a bányászat semmilyen különleges elbánásban nem részesült, nem részesülhetett. Az uralkodóé volt a bánya, (ha korábban nem az övé volt, hát elvette), nem kellett neki magyarázatot adnia a „föld méhének kincsei"-ről, a végsősoron isteni eredetű felségjogról stb. Aki az erősebb, azé a föld, a bánya stb. Természetesen voltak, lehettek bányák nem uralkodói kézben is, akármilyen megfontolásból, de ezek nem az uralkodói „legfelsőbb akarat"-ból nyerték tulajdonjogi és működési alapjukat, hanem az évszázados (?) háborítatlan használatban és főként a földtulajdon erejében. Igaz, hogy létük az uralkodó esetleges akaratán függött, de nem intézményes akaratán. Nem egy kiépített jogrendszer hézagát jelentették, hanem egy de facto kialakult helyzet alapmotívumát képviselték, az alapállapotot, az ősállapotot, amikor a földterület feletti uralom - a természet erejéből és a természetes gondolkodásból folyóan - a földterület urát illette. A bányászat, az aranymosás joga, hasonlóan az illetékjellegű út-, híd- és révvámhoz, majd a vásárvámhoz szorosan kapcsolódott a terület tulajdonjogához. Nyilván nem a fejedelmi-királyi hatalom létesítette az első bányákat, vagy építette meg az utakat, hidakat, gázlókat, réveket, hanem a földbirtok tulajdonosa, s az ebből származó jövedelem természetesen az övé is volt, az övé is maradt. A király ebben a korban csak úgy juthatott ezek birtokába, ha magát a földbirtokot megszerezte. Ha földbirtok maradt nem-királyi kézen, vele maradtak az említettek is. Az e korból fönnmaradt sóbánya-adományok végső soron nem királyi aktus révén kerültek magánkézbe, hanem a királyi földbirtokos magánvagyonát apasztva, tulajdonképpen magánjogi aktus alapján. E kornak elején nem volt, nem lehetett még különálló „kincstár". Részint a huzamos királyi földbirtokosi hatalomból következően, részint az új királyi földbirtokosi intézkedéseken alapuló újabb bányák, vámok stb. létrehozása révén a köztudatban kialakult mindezeknek a királyi közhatalomhoz való kötődése, az abból való eredeztetése. E korszak, amelyben a királyi magángazdasági, főleg természetben befolyó jövedelmek helyett egyre inkább a regáliákból befolyó pénzbeli bevételek kezdtek előtérbe kerülni, Magyarországon a 12. század derekától a 13. század második feléig tarthatott. A regáliák érvényesítéséhez erős központi hatalom szükséges. Az elmorzsolódó királyi nagybirtok nemcsak a királyi kincstári jövedelmek abszolút nagyságát csökkenti, hanem a bevételek forrásarányát is megváltoztatja a regáliák javára, egyben megerősíti a rendiség mozgalmát is, amely viszont aláássa az erős központi királyi hatalmat, legfőbb anyagi támaszával a regáliák intézményével együtt. A rendiség megerősödése és kialakulása pedig majd átvezet az adózáson alapuló kincstári gazdálkodás korába. A 13. századra már nemcsak a királyi földbirtok-rendszer enyészett el, hanem a regáliák tetemes része is az egyházak, magánosok és uzsorabérlők kezére jutott. A 14. század közepére a kincstár legfőbb bevételévé az adóvá átalakult pénzverési regálé és a nemesérc-beváltási monopólium vált. A regáliák között a legfontosabb a pénzverési-pénzbeváltási királyi jog volt (luc-