Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat az Árpádok korában (896-1301)

BÁNYÁSZAT AZ ÁRPÁDOK KORÁBAN (896-1301) Visszatekintés Emberi ősünk nyomait hazánk földjén is százezer esztendők múltjába követhetjük, egészen az emberré válás hajnaláig. (Fülöp 1984) Az őskőkorszak alsó szakaszából származó leletek között fönnmaradt kőszerszámok és kőeszközök az ember és az ásványvilág eredendő kapcsolatának tanúkövei, nemcsak Vértesszőlősön, hanem a „Buda-kultúra" egyéb szálláshelyein is. Negyven-ötvenezer évet kell visszamennünk az ásványi anyagok tudatos hasznosításának és kitermelésének legkorábbi emlékeiig, az őskőkor középső és felső szakaszából ismert lovasi festékbányáig, valamint a bükki Szeleta-műveltség üveges kvarcporfir-felhasználásáig. A lovasi festékbányában az okszerű bányászkodás legrégibb ismert emlékhelyét csodálhatjuk: a szakszerűséggel mélyített aknákat, 100-150 m

3-es bányagödröket, s különösen a mai ismereteinknek is megfelelően kialakított célszerszámok tucatjait. Két következtetés: a tökéletes idomú szerszámok sok ezer esztendős tapasztalatról árulkodnak, valamint a kitermelt vörös festék mennyisége a közvetlen környék igényeinek kielégítésénél sokkal-sokkal szélesebb felhasználási körre utal. A bükki Szeleta-műveltség szerszámainak többsége azonos lelőhelyről származó anyagból készült, amiből itt is bizonyos fokú kutató- és feltáró tevékenységre lehet következtetni. Negyven-hetvenezer évvel ezelőttire teszik a közelmúltban feltárt miskolci Avas tűzkövesi területén feltárt kovabányát és települést is. (Ringer 1993) A neolitikum kovabányái hat-hétezer esztendősek hazánk területén: Sümeg-Mogyorósdomb, Tata-Kálváriadomb, Miskolc-Avashegy korábban ismert lelőhelye. A bányászat szempontjából legjelentősebb és a leglátványosabban feltárt sümegi kovaterületet bányászkodásra szakosodott népcsoport művelte. A termelés nemcsak szakszerűen mélyített gödrökben, árkokban, ikerárkokban és aknákban, hanem a kontinensen akkortájt általánosan ismert módszerrel kihajtott tárókban is folyt. Gímszarvas agancsából készített szerszámaik között fellelhetjük a bányász legendás eszközeinek, az éknek és kalapácsnak ősi formáit. A fémből készült szerszámok, fegyverek, eszközök tömegesen mintegy négyezer esztendeje tűnnek fel a régészeti leletekben. A rómaiak bányászkodásáig azonban közvetlen adataink nincsenek, csak következtetni tudunk a hazánk területén kiterjedt ércbányászatra és kohászatra (arany, ezüst, réz, vas, antimon). Valószínűsíthető a kősótermelés több évezredes múltja is nem csak Erdélyben, hanem Máramarosban is. Időszámításunk második és harmadik századában a rómaiak megszerzik és császári kézben műveltetik Erdély (Dacia) híres aranybányáit. (Téglás 1886; Erdély tört.1. 1986; Rákóczy 1910) Tulajdonképpen már ekkor ismert volt valamennyi jelentős aranytermelő hely a Maros középső folyása és az Aranyos patak közötti területen. Az aranytermelés igazgatási központja Zalatna (Ampelum), a bányászati-kohászati termelés központja pedig Verespatak (Alburnus Maior) volt. Történészek becslései szerint a római uralom másfél évszázada alatt - állítólag 1.0001 nyersaranyat termeltek ki a birodalom különböző tartományaiból idetelepített bányászok.