Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat az őskortól a honfoglalásig

mint a kelet-alpi nyúlványokban szórványként jelenlevő rézelőfordulásokat. (Érdekes, hogy a Magas Tátra déli völgyeiben is találtak réz- és bronzkori rézbánya-helyeket.) A Kárpát medencét ezekben az évezredekben nagy forgalmú kereskedelmi utak szelték át szinte minden irányban, s az ekkor megjelenő kerekes kocsik számára nem okozhatott nehézséget a réztárgyak gyártásához szükséges alapanyag akár távolabbi vidékekről való ideszállítása sem. A rézkorszak társadalmi és gazdasági életének élénkségét és gazdagságát egyértelműen bizonyítja az a rendkívül gazdag réz-leletanyag, amely az egész Kárpát medence szinte valamennyi tájáról - beleértve a Nagyalföldet is - már évszázadok óta felszínre került, s kerül napjainkban is, most már szakszerű feltárás keretében. A nagyszámú és igen változatos kialakítású rézcsákány között nyilván több is kifejezetten bányászati célra készült, a nyersanyag-lelőhelyek letakarítására, a fémrögök kitermelésére használták. Magának, a helyi rézolvasztásnak, rézöntésnek eddig kevés emléke került elő. Zalaváron ismert a legkorábbi műhely és salakhányó, feltehetően 5000 évvel ezelőttről. A bronzkorból már nemcsak gazdag tárgyi leletanyaggal, hanem a fémmegmunkálás technikájára vonatkozóan is alapos ismeretekkel rendelkezünk. A fellelt öntőmühelyek közül a korai bronzkorban a domonyi és a zóki, a későiben pedig a lovasberényi a legjelentősebb. Úgy tűnik, hogy túlnyomóan helyi nyersanyagot használtak, talán erre utal a helyben nagy mennyiségben előforduló antimonnak, mint ötvözőelemnek gyakori használata is, a Kárpát medencében ritkán előforduló ónnal szemben. A számos ismert öntőmintából és az öntvények vizsgálatából megállapítható, hogy legalább négy féle öntési technikát ismertek. Legelterjedtebb lehetett - a leletek tanúsága szerint - a viaszból készített öntőforma használata. Ezt valószínűleg tehéntrágyával kevert agyaggal döngölték körül két lyukat hagyva rajta, egyrészt a folyékony bronz bevezetésére, másrészt a levegő elvezetésére. A minta felhevítésével a viasz a bevezető csatornán eltávozott, lehetőséget adva a horony nélküli, sima felületű öntvény elkészítésére. Az öntvény felületének tökéletes megmunkálására alig van példa: nem volt acélszerszámuk, s úgy tűnik nem ismerték széles körben a nagykeménységű, csiszolásra alkalmas homokköveket sem. Nem tudták az öntvényeket fúrni sem, a lyukakat, nyílásokat az öntés során kellett biztosítaniuk. A bronztárgyak forrasztását sem ismerték; ha az illesztés elkerülhetetlen volt, szegecselést alkalmaztak. Az üllő és a kalapács kőből készült. Az egész Kárpát medencében elterjedt, s igen nagy számban fönnmaradt spirális és tü-jellegű dísztárgyak, fibulák stb. alapanyagául használt bronzhuzalok gyártását viszont igen magas technikai szinten művelték. Kevesebb nyoma maradt fenn a kétrészes fém-, illetve kőmintába, valamint a kétrészes homokmintába való öntésnek. Minden bizonnyal ilyen mintákban készültek az előbb említett viasz öntőformák, biztosítva a sorozatgyártást. Lapos tárgyakat egyes mintalap sík lappal való lefedésévei készítettek (pl. sarlók, dísztárgyak stb.). Az öntőtechnika gyors tökéletesedésének óriási szerepe volt nemcsak a gazdaság, hanem az egész társadalom robbanásszerű fejlődésére. A sorozatgyártással megteremtett tömegtermelés - valószínűleg első ízben az emberiség történetében - túlkínálatot teremtett, legalábbis egyes régiókban. A máramarosi sóbányákban - több helyütt talált bronz tárgyak bizonysága szerint - e korban is folyt termelés. A 19. század elején egy bányatorok lemélyítése során a felszíntől 16 méternyi mélységben egy 13 m átmérőjű és 5 m magas bányaüregbe lyukasztottak, amelyben egykor a hidraulikus fejtés ősi módszerével termeltek. A felszínről levezetett édesvízzel vékony sugárban körberéselték a sótömzsöt, majd fabunkóval egyszerűen leütötték. Fémszerszámot, éket, kalapácsot, csákányt nem használtak. A vaskorszak csúcspontját a Kárpát medencében az i.e. 4. század elejétől beözönlő kelta népcsoportok kultúrája és vasipari technikája jelentette. Tacitus két évezrede lekicsinylően írta róluk: szégyenszemre vasat is bányásznak! A mai civilizáció és műveltség embere azonban büszke rájuk, akik Európát megismertették a vas gyártásával és a vasszerszámok használatával,