Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - A Kárpát-medence bányászatának és kohászatának fénykora

rű megjelenését - lényegesen magasabbak: a tatárjárás utáni évtizedekben legalább 2.000 kg arany és 20.000 kg ezüst, az Anjou-korban pedig legalább 6.000 kg arany és 20-25.000 ezüst. A korabeli külföldi adatokkal összevetve, amelyek szerint Európában rajtunk kívül ekkor összesen legfeljebb 2-300 kg/év aranytermelés lehetett (Csehországban és Sziléziában), az ezüsttermelés pedig 30.000 kg/év (főként a cseh és német területeken), érthetővé válik I. (Nagy) Lajos és Zsigmond király nagyhatalmi szerepvállalása, illetve annak elméleti megalapozottsága. Egyetlen adat illusztrációként: Lajos király 1343-ban egy tételben 6.000 kg aranyat, s ugyanennyi ezüstöt tudott Nápolyba küldeni, a király atyja által néhány rövid esztendő alatt tezaurált vagyonból. Történelmünk sötét lapjaira kell viszont írnunk, hogy a zseniális I. Károly király által megteremtett „eldorádó" minden-minden nyereménye nyom nélkül tűnt el Lajos és Zsigmond nyugat felé tapogatózó kezén, miközben az iszlám harcosok már az ország végeit pusztították. A XV. század elejére az „eldorádó"-nak is vége szakadt: a föltárt arany-előfordulások dús, oxidációs zónáját lefejtették, s az egyre mélyebbre hatoló, egyre keskenyedő telérek egyre szegényebb érceinek kitermelésére és földolgozására már nem állt rendelkezésre kellő tőke. A magyar bányászat és kohászat másik nagy fénykora - mint említettem - a XVIII. századra esett, pontosabban ezt a fénykort a XVIII. század közepi Selmecbányái ezüsttermelés jelentette. Ebben a viszonylag rövid időszakban Selmecbányán a termelésnek olyan koncentrációja alakult ki, hogy az országosan megtermelt ezüstmennyiség 80-90 %-a innen került ki! A XVIII. század elejére a Garam-vidéki ún. alsó-magyarországi bányászat és kohászat rendkívül nehéz helyzetbe került, hosszú éveken át jelentős ráfizetéssel működött, s a kamarai legfelsőbb vezetésben már megfogalmazódott a bányászati-kohászati tevékenység teljes és végleges megszüntetésének a gondolata, tekintve, hogy - a török háború és a magyar függetlenségi harc lezárása után - a kincstár semmilyen fejlesztő beruházásra nem gondolhatott. És ekkor lépett a színre - először a hazai gazdaság- és ipartörténetben - a felkészült szakember-testület, a mai kifejezéssel bányamérnöknek és kohómérnöknek nevezhető műszaki gárda, amely bebizonyította, hogy új műszaki megoldásokkal, jobb munkaszervezéssel és ésszerűbb gazdálkodással, viszonylag csekélyebb beruházással is, hosszú távon is lehet nyereséggel működtetni a vállalatot, amely megbízhatóan képes kielégíteni a bécsi udvar meglehetősen mohó nemesfémes rézigényét. A legnagyobb gondot az ekkor már 3-400 méteres mélységben haladó bányászati tevékenység kiszolgálása jelentette, a vágatok permanens víztelenítése, a függőleges aknaszállítás és a levegőztetés biztosítása, a felszínen pedig az ércelőkészítő és olvasztó-berendezések energiaellátása, amely alapvetően állati és emberi élő erőre támaszkodott. (Volt idő, amikor egyedül a selmeci kincstári bányászatban 8.000 ló és 4.000 ember végezte igen-igen költségesen és meglehetősen megbízhatatlanul ezt a tevékenységet!) Ezek kiváltására mindenekelőtt olcsó és egyenletes energiaellátást és megbízhatóan működő emelőgépeket, szivattyúkat kellett biztosítani. 1699-ben megkezdik a máig is fönnmaradt és megcsodált völgyzárógátas selmeci erővízrendszer kialakítását, amely - jelentős folyóvíz nem lévén - a csapadékvizet gyűjtötte össze, a tóról tóra ejthető vízmennyiség erejének szinte maximális kihasználásával. Az 1734-ben Selmecbányán fölállított első gőzerejű gépet néhány éven belül további öt követ, amelyekben elsőként használnak kőszenet is tüzelőanyagként, s így ezek a masinák a magyarországi kőszénbányászat megindítóivá is válnak. A selmeci mérnökök a vízikerekes és lójárgányos gépek sorát tervezik, tökéletesítik és építik meg, s a vízemelésre újabb és újabb szivattyúkat, szivattyúberendezéseket konstruálnak. A kiterjedt Hell-família akkor legifjabb bányász tagja, Karl Josef, aki már az újonnan megalapított bányász-kohász tanintézetben Mikoviny Sámuelnél tanult matematikát és mechanikát, egészen különleges új gépekkel lepte meg környezetét, majd - mindmáig - a széles szakmai társadalmat: a hidraulikus nyomáson és a sűrített levegő hasznosításán