Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

teremtésére az egyetlen konkrét intézkedés a birodalomban érvényben levő helyi bányajogok összegyűjtésére kodifikálására irányult, de ez sem készült el. (J.T. A. Peithner későbbi selmeci bányászati akadémiai tanárt bízták meg e munkával.) Az egységesítésre az első lépést az 1723. 108. tc. tette meg, mely a bányabíróságok magánjogául elfogadta a Miksa-féle bányarendtartást. Érdekes, hogy még nevének megemlítésétől is tartózkodik a törvényszöveg: „A bányai bíróságoknak az ország törvényeihez idomításáról. A bányabíróságok, azoknak több mint egy század előtt megállapított magántörvényei szerint, mostani állapotukban fönn fognak maradni." Ezzel azonban tulajdonképpen a helyi jogokat is megerősítette az országos jog, melyek ekkor már, vagy a későbbiekben speciálisan kapcsolódtak - az ekkor már korszerűnek nem tekinthető - Miksa-féle bányarendtartáshoz. (Ilyenek: a körmöcbányai és a Selmecbányái „felvilágosító szabályok"; a felső-magyarországi 14 féle partikuláris bányajog, majd 1751-től az Oberungarischer Waldburgerverein statútumai; a Felsőbánya környéki bányászati egyezmény: a bánsági bányavidék partikuláris joga; az abrudbányaiak, torockóiak stb. kiváltságai; a magánbányászat speciális jogi megoldásai stb.) Az országgyűléseken ritkán hoznak törvényt bányaügyekkel kapcsolatosan. Ilyen az 1741.40. tc, amely a bányahatóság és a bányavárosok (bányászok) közötti vitás ügyek vizsgálatára ismételten (1715. 56. tc.) bizottságot küld ki, mivel a bizottság „akármiféle okból" még meg sem alakult. Az ellentét a kétféle jogon alapult. A hatóság (bányabíróság) a Miksa-féle rendtartás alapján igyekezett eljárni, a bányavárosok pedig az országos jogban gyökerező „ősi" kiváltságaik és szokásaik szerint. Ami történt a bányajog területén, az az országgyűléstől függetlenül, igazgatási úton került a hazai bányajogba. Ezek inkább igazgatási kérdéseket szabályoztak. A hazai bányajog fejlődésében a század folyamán talán egyedül újat a kőszénbányászat jogi kérdésének királyi rendelettel való szabályozása jelentette. II. József rendelete a kőszenet a földbirtok tartozékának nyilvánította. A bányabíróságok által korábban magánbirtokra - az ércbányászat analógiájára - kiadott kutatási és művelési engedélyt vissza kellett vonni. (Ez a rendelet még a 19. század végén is gátja volt a hazai kőszénbányászat fejlődésének.) Érdekes, hogy az örökös tartományokban megelőzőleg, 1758-ban, az uralkodó részére fönntartott ásványnak nyilvánították a kőszenet is. Törekvések az országos bányatörvény létrehozására (1790-1844) Az 1790/91. évi országgyűlésen a „be nem végezhető" ügyek közé sikerült fölvetetni a bányaügyet is, így az országgyűlés külön „bányászati és pénzverészeti bizottságot" küldött ki „a bányaügyek, továbbá a bíráskodási tárgyak nyilvános rendezése" céljából. (1790. 67. tc). A Bizottság feladata volt kidolgozni „azon akadályok eltávolításának tervét, melyek a bányák nagyobb mérvű művelését gátolják; a bányavárosoktól, s a bányamívesektől előterjesztett panaszok orvoslásának megkönnyítését". A 14 tagú bizottságban a hazai bányászat jelesei is helyet kaptak: a selmeci főkamaragróf, br. Mitrovszky Károly; három bányatanácsos: br. Gerliczy Ferenc, Geramb Teofil és Ruprecht Antal selmeci bányászati akadémiai tanár; Drevenyák Ferenc bányaügyi ülnök, későbbi főkamaragróf, Ozmic Mátyás bányaügyész és Selmecbánya, Körmöcbánya, Nagybánya városok követei. A bizottság Selmecbányán ülésezett, s 54 cikkelyből álló anyagot dolgozott ki, amelyet a jogügyi bizottság is megtárgyalt. Az erdélyi országgyűlés hasonló céllal küldött ki „kamarai és bányászati bizottság"-ot (1791. 64. tc). Ez azonban csak kis részben foglalkozott tényleges bányaügyekkel. Elkészített anyaga nem került országgyűlés elé.