Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

fejlődtek ki, eladományozott királyi birtokokon meglevő, vagy megnyitandó bányák kerültek egyházi, vagy világi földesurak kezére. E forrásokból befolyó bányajövedelem (urbura) beszedése és kezelése a megyés-ispántól független szervezetet igényelt. A 13. századtól a kamarák területi szervezetéről a következőket tudjuk (Hóman Bálint alapján): pénzverő kamarák: esztergomi, budai, csanádegyházmegyei, szerémi és sziavon báni kamara; bányakamarák: Selmecbányái, telkibányai, aranyos(offen-)bányai, (és valószínűleg máshol is); az erdélyi sókamara hivatalai: dési, kolozsi, széki, tordai és vízaknai. (A sókamara inkább üzemi szervezet.) A kamarákat, a kamaraispánságot a király bérbe adja: ezzel fölbomlik a királyi gazdálkodási szervezet eddigi rendje. A kamaraispán és hivatalnokai nem királyi tisztviselők: közte és a király között nem közjogi kapcsolat, hanem magánjogi szerződés jön létre. A bérlőket a tárnokmester és az esztergomi érsek ellenőrzi. Az Anjou-korszak gyökeresen megváltoztatta a pénzügyi és bányaigazgatást. Károly Róbert trónra léptekor a királyi birtokrendszernek már csak szerény maradványait találta. Az államháztartás szükséges bevételeit - ebben a helyzetben - elsősorban a regále-jövedelmek kifejlesztéséből és növeléséből lehetett biztosítani. Ezek közül is kiemelkedett a pénzverési és a bányaregále. A feudális anarchia korában szétesett kamarai szervezetet újjászervezték: pénzverő kamarák: budai-esztergomi, pécsi-szerémi, körmöcbányai, szomolnoki (kassai), nagybányai (szatmári), váradi, erdélyi (kolozsvári), lippai (szegedi) és szlavóniai. (Az Árpádok alatt a székhely kijelölést forgalmi szempontok (kereskedőváros), az Anjouk alatt termelési szempontok (aranybánya város) irányították.) bányakamarák: körmöcbányai, szomolnoki, kolozsvári és nagybányai; sókamarák: erdélyi és máramarosi. Közelítik - nemcsak a közös székhellyel - a pénzverő- és a bányakamarát, hanem azzal is, hogy közösen adják bérbe. Károly Róbert pénzügyi-bányászati reformjainak a pontosan működő kamarai szervezet az alapfeltétele: a tartós pénz, a nemesfém-monopólium és a finomítási monopólium. A 14-15. századi pénzverő és bányakamarai szervezetet Paulinyi Oszkár (1936) rekonstruálta: A két kamara működését a nemesfém-monopólium kapcsolja össze. A pénzverő kamara főleg üzemi, a bányakamara főleg közigazgatási feladatokat lát el. A nemesfém-monopólium (a nemesfémek kötelező, beszolgáltatás-jellegü eladása) mellett Károly Róbert a finomítási monopóliumot is bevezette. Eszerint a nemesércbányász csak az ércásványnak az ércből való elkülönítését végezhette, az ezutáni finomító-eljárást már csak a kamarai üzem. A beváltott ezüst finomítására két üzem szolgált: egyik a „válató" (Scheider), ahol az ezüst kémiailag kötött aranyának szétválasztását, a másik pedig az égetőmű (Brenngaden), ahol a nem nemesfémek és az ezüst szétválasztását végezték. Áz aranyat cementezőmüben válatták. - A termelők által behozott ezüst finomsági fokát (próbáját) a válatómester végezte. A válató, az égető és a cementező felesküdt királyi tisztek. A kamarai üzem csak időszakonként működik, igazodva az igényekhez (pl. a körmöci 10-12 alkalom/év; nagyszebeni havonta kétszer is, nagybányai hetenként a 15. század második felében.)