Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Magyarország ércbányászata a honfoglalástól az I. világháború végéig (topográfiai és gazdasági áttekintés

A 19. század közepétől az I. világháború végéig Ebben - a korábbi korszakainkhoz mérten - rövid időszakban ércbányászatunk kettős képet mutat: a kapitalista nagyipar rohamos kifejlődésével, annak szerves részeként vasércbányászatunk a hazai gazdaság egyik meghatározó tényezője lesz, míg nemesfémbányászatunk a készletek kimerülése, egyéb ércbányászatunk pedig a tengeren túlról beáramló olcsó nyersanyagok következtében elveszti gazdasági jelentőségét. A vasércbányászatban a hazai és külföldi érdekeltségű kapitalista nagyvállalkozások játsszák a döntő szerepet, melyekkel nagy erőfeszítések árán igyekszik lépést tartani a kincstár. A háborús évek alatt erőteljes állami támogatással sikerült időlegesen fölfejleszteni színesfémbányászatunkat. Nemesfémbányászat Arany- és ezüsttermelésünk mennyisége a 19. század második felében sem változott jelentősen, csupán a századfordulón mutatkozott rövid életű föllendülés. Az 1910-es évekre viszont már erőteljes visszaesés nyomja rá bélyegét. Megváltozik az egyes nemesfémtermelő területek részesedése az országos termelésben. Az aranytermelésben az Erdélyi Érchegység részesedése az 1870-es évektől 65-80 %-osra emelkedik, a Magyar Érchegység és környéke (Körmöcbánya, Selmecbánya, stb.) 10 % alá süllyed, a Gömör-Szepesi Érchegység és a Bánság aranytermelése pedig gyakorlatilag megszűnik. Az ezüsttermelésben a szatmári terület veszi át a vezető szerepet, a szepességi bányászat jelentéktelenné válik, a bánsági pedig megszűnik. A kincstári bányászat részesedése az aranytermelésben rohamosan csökken: az 1860-as évektől a világháborúig 40-45 %-ról 20-25 %-ra. Az ezüsttermelésben a kincstár átlagosan tartja 70-80 % körüli szintjét. Az ország bányászatában-kohászatában a nemesfémtermelés egyre inkább elveszti jelentőségét: az 1860-as években a nemes- és színesfémek értékaránya még megközelítette az 50 %-ot, a századforduló után már a 10 %-ot sem érte el. E korban a három fő aranytermelő terület a következő volt, sorrendben: az Erdélyi Érchegység, a szatmári részek (Avas-Gutin) és a Magyar Érchegység vidéke. Az Erdélyi Érchegységben a legjelentősebb bányák a következő helységek területén voltak: Zalatna, Bucsum, Facebánya, Verespatak Alsó-Fehér vármegyében, valamint Brád, Boica, Ruda, Kristyor, Nagyág, Krecsunesd, Felső-Lunkuj Hunyad vármegyében. A szatmári részeken a legjelentősebb bányák Nagybánya, Felsőbánya, Fernezely, Kisbánya, Láposbánya és Oláhláposbánya területén voltak. A terület részesedése az országos termelésben 20-25 %-os volt. A Magyar Érchegység vidékén Selmecbánya, Körmöcbánya, Bakabánya, Bóca és Magurka bányáiból termeltek ki jelentősebb mennyiségű aranyat. Korszakunkban e terület részesedése az ország termelésében jelentősen csökkent: 20-22 %-ról 6-8 %-ra. Termeltek még aranyat ebben az időben Erdélyben Offenbányán, Máramarosban Budfalván, Abaújban Aranyidkán, Hevesben Recsk, Gyöngyösoroszi, Párád és Derecske határában, Krassó-Szörényben Új-Moldován és Kusicsban, valamint a Pozsony vármegyei Bazin határában. A szinte az egész ország területén folyó aranymosás - egy-két erdélyi helytől eltekintve - jelentéktelen volt. Legfőbb ezüsttermelő területeink, sorrendben: a szatmári részek és a Magyar Érchegység vidéke, Erdély, valamint a Gömör-Szepesi Érchegység.