Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Magyarország ércbányászata a honfoglalástól az I. világháború végéig (topográfiai és gazdasági áttekintés

A nagy mennyiségben termelt arany majdnem kizárólag mosásból származott. A kincstárnál való kötelező beváltásról 1548 óta számos törvény rendelkezett. A szatmári bányászat a 17. században a Bethlen-, majd a Rákóczi-család birtokában volt, ahol jövedelmező arany- és ezüsttermelést folytattak. A radnai ezüstbányákat váltakozó sikerrel művelték. A Zalatna környéki higany eljutott Velencébe, Lengyelországba és a balkáni török területek piacaira (Szarajevó). Érte - többek között - vasat (acélt) hoztak be Erdélybe, főleg Ausztriából és Törökországból. A jelentős mennyiségben termelt higany részbeni kivitelére Bethlen danzigi, majd skót kereskedőkkel kötött egyezséget, akik Nyugat-Európa piacain értékesítették a keresett cikket. A felvidéki réztermelés időleges megszerzése idején Bethlen egész Európára kiterjedő svéd-erdélyi rézkereskedelmi érdekeltség tervén munkálkodott. Erdély réztermelése nem volt számottevő: a bihari részeken bányásztak csak említésre méltó mennyiségű ércet, Belényes és Rézbánya környékén. Erdély jelentős vasbehozatalra szorult. Az államháztartás részére nélkülözhetetlen vas biztosítására a vastermelő üzemeket állami kezelésben, ill. állami felügyelet alatt működtették. A vaskivitel tilos volt. Jelentősebb vastermelő hely volt Vajdahunyad, Csíkmadaras, Torockó és Belényes. Rézércbányászat, réztermelés A korszak kezdetétől a 17. század végéig állandó és erőteljes csökkenés jellemzi Magyarország réztermelését, majd pedig a 18-19. század fordulójáig ismét jelentős emelkedés. Számottevő új rézlelőhelyet nem tártak fel, viszont a 18. század folyamán a kedvező feltételek rendelkezésre álltak. A Garam-vidéki réztermelés rohamos csökkenése s a korszak végére jelentéktelenné válása, valamint a szepesi (és gömöri) réztermelés 18. századi erőteljes emelkedése és 19. század közepén való tetőzése jellemző e korszakra. A bihari bányászat pusztulása, a szatmári bányászat hanyatlása és az erdélyi réztermelés alacsony szinten maradása mellett csak a török uralom alól felszabadult Bánság réztermelésének megindítása (1719) jelentett fejlődést. A szepesi (és gömöri) terület intenzív kiaknázására - különösen a 18. sz. folyamán - a kedvező feltételek rendelkezésre álltak. A szepesi (és gömöri) réztermelés 18. századi rövid életű virágzásával a magyarországi réz ismét felkeltette Európa érdeklődését: a Habsburg-birodalom termelésének több mint felét, Európa termelésének pedig mintegy 12-20 %-át adta. A besztercebányai rézvállalatot a kincstár 1546-ban átveszi a Fuggerektől. A kincstári kezelésbe vétel után úgy tűnt, a Garam-vidéki réztermelés meg tudja őrizni a korábbi termelési szintet. Sőt, 1566-ban minden korábbi eredményt felül is múlt: 2.800 1 rezet és mintegy 1.500 kg ezüstöt termeltek. Az 1580-90-es évekre azonban már 500-750 t-ra, majd a 17. század első felére 300-400 t-ra csökkent a termelés, a 18. század végére pedig teljesen jelentéktelenné vált (évi 50 t alá süllyedt). Nemcsak az úrvölgyi és az Ó-hegyi bányákat, hanem a környező kisebbeket is (Libetbánya, Bóca, Jaraba, Sztrebona, Vodna, Bisztra, Jeszena, Kolba stb.) az ismétlődő próbálkozások ellenére fölhagyták. A szepesi és gömöri réztermelés fejlődése alapvetően eltér a Garam-vidékitől. Ez a terület a 17. század végéig megmaradt a feudális birtokosok (Thurzók, Csákyak) kezelésében, s helyi polgári tőkével (Kassa, Lőcse, Késmárk, Igló stb.) működött. (A nemzetközi kereskedelmi tőke, mint láttuk, nem tudott behatolni erre a területre.) Ennek viszont az volt a következménye, hogy a nagy nemzetközi vállalkozások a szepesi rezet kiszorították a nyugati piacokról. A szepesi réznek