Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat a szatmári béke és a kiegyezés között 1711-1867

tudományosan fizikát, kémiát, ásványtant stb. nem az ókori szerzők, hanem Newton, Descartes, Lavoisier stb. tanításai szerint. Magyarország ebben is élenjárt. 1735-ben megindul, s azóta is folyamatosan működik a bányászati-kohászati felsőoktatás - Selmec, Sopron, Miskolc székhellyel - mint a világ legidősebb műszaki tanintézete. A 18. századi selmeci bányagépeket, a vízemelési- és az erővízrendszert külföldi szakemberek százai keresik fel, hasonlóan a selmeci tanintézetet is. A Selmecbánya melletti Szklenófürdőn alakul meg Born Ignáz kezdeményezésére 1786-ban a világ első műszaki egyesülete, a Societät der Bergbaukunde, melynek 15 európai és amerikai országból 154 tagja volt, köztük Lavoisier, Goethe és Watt is. (Zsamboki L. 1985.) Valóban, a 18. század a magyar bányászat nagy korszaka volt, és nemcsak a termelt értékek hatalmas mennyiségével, hanem a maradandó, máig ható szellemi források gazdagságával is. Arany és ezüst Korszakunk másfél évszázada alatt a négy klasszikus nemesfémtermelő terület - a Garam vidéki, a szepes-gömöri, az avas-gutini és az erdélyi - mellé ugyan visszakerült a török uralom alól felszabadult krassó-szörényi ércvidék is, ám ennek arany- és ezüsttermelése nem játszott országos szerepet korszakunkban. A másik négy terület termelési eredményei - már amennyire a ma rendelkezésre álló adatokból ez kikövetkeztethető - igen jelentősen változtak, s az országos termelésben való részesedésük aránya erősen ingadozott. Mielőtt az országos termelésre vonatkozó egyetlen mennyiségi adatot is az olvasó elé tárnék, tájékoztatnom kell arról, hogy a korszakzáró 1860-as adatok kivételével, valamennyi közkézen forgó adat becslésen, illetve a kincstári bányászat többé-kevésbé pontos adatainak kiterjesztő értelmezésén alapul. Azonban a kincstári bányászatnak nincsenek megbízható, országos összesítő adatai, inkább csak egyes évekre-évtizedekre vonatkozó bányakerületi adatok állnak rendelkezésünkre. Ezek között viszont kiemelkedő fontosságúak az alsó-magyarországi bányakerületei, amely meghatározó erejű volt korszakunk során. Bizonytalanok az Erdélyre vonatkozó adatok is, mivel egészen a korszak végéig általában itt szerepelnek a Zaránd megyei Körösbánya stb, valamint esetenként a Szatmár megyei Kapnikbánya adatai is. Az aranytermelés évenkinti mennyiségét korszakunkban - az előbbi fönntartásokkal 1000 és 1700 kg közöttire tehetjük, mégpedig a 18. században az alsó határérték körülire, míg a 19. században a kezdeti visszaesés után fokozatos emelkedéssel az 1867. évi csúcsértékre. A 18. században a tág értelemben vett Erdély aranytermelése fokozatosan emelkedik a 10 %-os arányról 30-40 %-ra, majd a századvégen 60 % körüli értékre, amelyet 1867-ig, további lassú emelkedéssel meg is halad. A 18. században az országos termelés zömét az alsó-magyarországi bányászat adta, de az arany már döntően nem a körmöci bányászatból, hanem a selmeci és a Besztercebánya környéki ezüst-, illetve rézérc-bányászatból származott. Az ún. felső-magyarországi, a szepesi és a gömöri bányavidéken a 18. században már aranybányászat nem folyt, a csekély mennyiségű arany - gyakran selmeci és körmöci kohászati feldolgozással - a jelentős réz- és ezüstérc-bányászat melléktermékeként jelentkezett. A Nagybánya környéki bányászat az Avas és Gutin hegység területén, a 18. században hosszantartó mélyponton volt, termelése jelentéktelen. A 19. század folyamán az országos termelésben Alsó-magyarország részesedése 5 % körülire zsugorodik, míg a Nagybánya környékié 20 % körülire emelkedik. 1867-ben Erdély részesedése mintegy 70 %. Körmöcbányáról küldött jelentés 1710-ben arra emlékezteti a bécsi udvari kamarát, hogy a bányák már több mint egy század óta évenként 30 ezer forintnyi veszteséggel működnek.