Pintér Jenő: Gvadányi József (Rudabánya, 2005)

A Gvadányi-irodalom

földi a származása, nemes és választékos, mint a nagyvilági termek és társaságok hölgye, ki bizonyos negédességgel és büszkeséggel árulja el idegen csillogásait és ékszereit: míg Gvadányi múzsája az egyszerű magyar parasztleány, aki keresetlen természetességgel beszél, amint agyában megvillan, szívében megnyilatkozik, nem válogat, nem mesterkél, aki nem veszi számba a finomabb illemkedés tekinteteit, sem a divatos díszre, sem a csinos beszédre nézve; sokszor pajkos és nyers is, akinek nincs meg az érzéke a kellő maga-mérséklet iránt, sőt nem egyszer eljár a nyelve, mintha végigtáborozott volna a huszársággal harcaiban és vigalmaiban, mintha nem is egyszerű parasztleány, hanem kalandos markotányosné lenne ". (Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894.) Petőfi Sándor nagy gyönyörűségét lelte a lovasgenerális költészetében. „Nincs abban sok cifra poétái szépség, / De vagyon annál több igaz magyar épség, / S nagy mértékben áztat bélyegzi elmésség, / Azért is olvasni lelki gyönyörűség. " - írja róla. (1845.) Most is elég költő fogyasztja a tintát, de ezek nem úgy írnak, mint a régiek: „Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet? / Beszedjek, nem tudni, magyar-e vagy német? / Magyar konstrukció végkép elenyészett, / S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet. " Ez a Gvadányi-stílust pompásan utánzó emlékvers a halhatatlan lírikus hódolata a jóízű magyarságú epikus előtt. Ha kortársaim, a korcs magyarok - úgymond a kegyeletes utód - elrontják appetitusomat a maguk éktelen magyartalanságával, a kegyelmed könyvét veszem elő, annak igazi magyar beszédjével mulatok. (A régi jó Gvadányi.) Prózai munkáiban is megemlékezett kedves költőjéről: „Istenemre! Sokért nem adnám, ha én írtam volna a Peleskei Nótáriust. Meg vagyok elégedve, ha az én munkáim olyan sok jó órát szereznek másoknak, mint nekem szerzett Gvadányi". (Úti levelek.) Arany János méltánylása melegebb volt, mint a Kazinczy Ferenc után igazodó hivatásos irodalomtörténet-íróké. írói arcképeiben rámutatott arra, hogy Gvadányi Józsefnek olyasmi sikerült, ami egynek sem összes magyar elődei közül: megteremtette a Peleskei Nótárius és Rontó Pál alakját, kicsinynek-nagynak nemzedékrőlnemzedékre fennmaradó jó ismerősét. „Nem tudom, szerencse-e