Kovács Dénes: Gróf Gvadányi József élete és munkái (Budapest, 1884) (Rudabánya, 2003)

A Peleskei Nótárius és Röpiratai

BS saját eszméinek szószólójává teszi, mintegy elveszti jogát, hogy előttünk mint a magyar kedélyesség typusa szerepeljen. Csak addig kelt bennünk igaz érdeklődést, mig megőrzi naivságát, egyszerűségét. Mihelyt Pestre ér s előbbi modorát teljesen levetkőzve, vastag tréfákat s gorombaságokat enged meg magának, megcsappan érdeklődésünk és rokonszenvünk is iránta. „Mivel itt már — mint Arany idézett tanulmányában mondja — a nótárius személye alig személy többé, hanem csupán Gvadányi bosszúságának hordozója az ideg-n divat majmai ellen. Élő alakból egy eszmévé párolgott. A költő alig engedi többé, hogy a nótárius rovására nevessünk, környezetére hárít minden komikumot." A többi szereplő személyben még kevesebb gondot fordított a jellemzésre Gvadányi s jól rajzolt alak alig is akad több benne. De az akkori olvasó közönség nem is a kritika szemüvegén nézte e müvet s nem is igen törődött a dolog aesthetikai oldalával. Rendkívül tetszett a nótárius hazafias felbuzdulása, s epés kifakadásaiban a saját érzelmeinek tolmácsolását látta. Ez az egj'ik oka a mű nagy népszerűségének, a másik az előadás meglepő közvetlensége s a nyelv és verselés magyar zamata. Talán alig találta el iró olvasóinak szája ízét olyan egyszerre, mint Gvadányi. Hogy mennyire ismerte a nép szokásait és a pusztai életet, s mily kitűnően feltudta használni ebbeli ismereteit müvében, csak egy példát idézünk, azt a jelenetet, mikor a Csörsz-árkából szerencsésen kivergődve, egy csikós tanyán megpihen: Csikós lova mellé köté paripámat Karámjába rakta minden portékámat, Nádat hányt a tűzre, szárítsam gúnyámat Mondotta s lehúzta lábamról csizmámat.