Kovács Dénes: Gróf Gvadányi József élete és munkái (Budapest, 1884) (Rudabánya, 2003)

Gvadányi jellemzése

E mellett nyelve is nyers, darabos, négyes rimü stró^ fáinak verselése pedig a lebető leggyarlóbb. Legfeljebb mint irodalmi emlék érdemel figyelmet, de mint költői munka számba nem jöhet. Gvadányi aligha ismerte e müvet, de ha olvasta is, annyi bizonyos, hogy hatással nem volt rá. ő önkéntelenül, hogy ne mondjuk belső természeti szükségből, egész önállóan lépett a komikai térre, melyen nemsokára Fazekas Mihály, Csokonai s később Gaál József oly sok szerencsével követték. Az első kettő buzditást és példát meritett belőle, mig Gaál neki köszönhette legjobb darabjának tárgyát s jórészben országos népszerűségét is. Ha Gvadányinak egyéb érdeme nem is volna ennél, akkor sem érdemli meg azt a kicsinylő lenézést, melyben Bodnár Zsigmond (Gvadányi „Pesti Napló" 1876. 132. sz.) részesiti a népies iskola tagjaival együtt, azt állitván róluk, hogy „elfogultsággal, fensöbb, magasztosabb érzület nélkül működének, szellemök nem száll fel az istenhez, sőt igen sokszor a rideg való porában fetreng ; de legalább társadalmunk alsóbb osztályában fentartották a nemzetiség iránti tiszteletet, az anyanyelvhez való ragaszkodást. Testestöl-lelkestől magyarok voltak, magyarságukért éltek és haltak. De ezzel talán eleget mondottunk." Még kevésbbé illetheti az a méltánytalan kritika, melyet Haraszti Gyula a debreczeni kör költészetét ismertetve (Figyelő, 1878. I.) Gvadányiról megkoc/.káztat, hogy „jellemezni éppen nem tud; leirni még kevésbbé; a köznapiság prózájából kiemelkedni nem bir." Meddő dolog volna hasonló nagyhangú elbírálásokkal szemben védenünk Gvadányit. Elég, ha Arany János többször gmlitett értekezésére, Greguss Ágost tanulmányára (Gvadányi. Jeles iróink csarnoka. „Pesti