Kovács Dénes: Gróf Gvadányi József élete és munkái (Budapest, 1884) (Rudabánya, 2003)

Gvadányi élete

német vadász szentül megfogadták, hogy nyúlra, rókára csónakon soha többé nem vadásznak. E vadászkalandnak csakhamar sokféle változatban hire terjedt a vidéken. Néhol már az a verzió is keringett, hogy Gvadányi ez alkalommal a vizbe fúlt. Ezredének táborkarához is ilyen alakban jutott el a hir, s tiszttársai nem győztek eléggé sajnálkozni derék bajtársuknak tragikus sorsán. A mint erről Gvadányi értesült, személyesen ment be Szatmárra, hogy ezredesének életben voltáról jelentést tegyen. Persze nagy volt az öröm mindenfelé. Egyáltalán nyilt házat vitt Badalón s hol tiszttársai, hol a környék földesurai gyakran meglátogatták. Egy gyermekkori barátja, a szatmári jezsuiták főnöke is sokáig időzött nála, kinek szenteskedését s mulatságos éleményeit találó humorral irja le a Badalai dolgokban. Maga is megfordult azonban az állomási helyéhez közeleső falvakban, sőt nem egyszer a távolabb eső vidékeket is bekalandozta. Életmódján nem változtatott azután se semmit, mikor 1766-ban Szatmárra s körülbelöl egy évre rá Mármaros-Szigetre helyezték át. Pedig ekkorra már alezredességre emeltetett. Folytatta kalandozásait itt is, bejárta e megyék minden zege-zugát, s különösen gyakran megfordult Nagy-Peleskén, melynek földesura : Becsky György neki testi-lelki jóbarátja volt. Szüretkor, névnapokon, sátoros ünnepeken mindig fölkereste Gvadányi a Becskyék vendégszerető házát. S p békés portyázások közben tett szert Gvadányi arra a bámulatos helyismeretre, melyet később oly kitűnően használt fel a Peleskei Nótárius budai utazásának és Rontó Pál életének leirásában. Ekkor ismerkedett meg közvetlen tapasztalásból a nép szo-