Hadobás Sándor szerk.: Az Érc- és Ásványbányászati Múzeum Közleményei 3. (Rudabánya, 2006)

Közlemények - Arany Adalbert László nyelvészprofesszor és múzeumigazgató emlékezete (Kovács Ágnes)

tette a környezet, lelkét pedig az viselte meg, hogy szabadulása után, 1955-től már nem folytathatta nyelvészi, tanári hivatását. Kitették az egyetemről, ezért korábbi egyetemi évfolyamtársa, Jozef Orlovsky alkalmazta kiadójánál lektorként. De dolgozott Pozsonyban, a Hydrostavnái, a vízmüveknél is mint egyszerű fizikai munkás. Senkinek sem beszélt a megpróbáltatásairól. Turczel a pozsonyi magyar tanszék vezetőjeként megpróbált közbenjárni az érdekében Simon Ondrusnál, a bölcsészkar dékánjánál, hogy tegye lehetővé Aranynak a katedrán való elhelyezkedést. Azonban az igazságügyi hivatal elutasította a kérést, mivel Arany akkor még nem volt rehabilitálva, alkalmazását a tanszéken nem tartották „célszerűnek". Turczel ezután javasolta, hogy indítsák meg a rehabilitációs eljárást. Arany akkor már súlyos beteg volt, ennek ellenére a végsőkig bizakodott abban, hogy rendbe jönnek a dolgok. 1956—57-ben a Rozsnyói Bányászati Múzeum igazgatója lett. Sokat köszönhet neki az intézmény: nagy érdemeket szerzett a múzeumi anyag osztályozásában, az II. világháború utáni újranyitásában, az első kiállítás elkészítésében és az önkéntes múzeumi aktivisták megszervezésében. A múzeum keretén belül honismereti kört alapított, amely segítségére volt a kutatásban, a gyűjtésben és a muzeális anyag feldolgozásában. Nyelvészként azonban csak a magyar nyelvészek kongresszusán tudott bemutatkozni egy rövidke előadással. 1964-től már Rozsnyón élt rokonainál, akik haláláig, 1967-ig gondozták. A város megfeledkezett róla, mint annyi más neves szülöttéről; sírján kívül nem maradt hátra semmi, ami jelezné szellemi jelenlétét. A Nyitra melletti Kolonyban azonban az Arany vezette gyűjtés óta sokan megfordultak már hasonló szándékkal, még Kodály is. A falu mégis Aranyt és Putz Évát őrzi emlékezetében, a lagzis könyv pedig fogalommá vált. Sándor Eleonóra írja a mű utószavában, hogy „ ritka az olyan helytörténeti vagy néprajzi munka, amely akkora hatást gyakorolt volna a közösségre, mint À kolonyi lagzi. Egy egész falu identitástudatát, ellenálló-képességét erősítette meg, egy egész falut döbbentett rá arra, hogy hagyományai értéket képviselnek, s nemcsak a maga, hanem az egész nemzet számára. "