Hadobás Sándor szerk.: Az Érc- és Ásványbányászati Múzeum Közleményei 2. (Rudabánya, 2005)

Tanulmányok - A perkupai gipsz- és anhidritbányászat (Sóvágó Gyula)

A perkupái gipsz- és anhidritbányászat* SÓVÁGÓ GYULA Előzmények Magyarország a trianoni békeszerződést követően elvesztette jelentősebb bányaterületeit, az érc- és ásványbányászati iparágnak csak szerény alapjai maradtak. A II. világháború után 1949. június 1-jéig - az építőipar kivételével - az ipart az Iparügyi Minisztérium irányította, és néhány állami vállalat esetében ellátta a gazda szerepét is. 1945-től az államosításig (1949) a termelőüzemeket közvetlenül eredeti tulajdonosaik irányították, kivéve a részben német érdekeltségűeket, amelyek magyar-szovjet közös vállalatként működtek tovább (olaj-, bauxit- és mangánérc-bányászat stb). Az újjáépítés időszakában megnövekedett az igény az energiahordozók, valamint az ércek és ásványok kitermelése iránt. 1949. június l-jén az Iparügyi Minisztériumból megalakult a Nehézipari Minisztérium (NIM), ezen belül pedig létrejött a Vegyesásvány-bányászati Főosztály, amely az energiahordozók (szén, olaj), a bauxit és az uránércbányászat kivételével irányította a hazai érc- és ipariásvány-előfordulások földtani és bányászati kutatását, azok földalatti és felszíni kitermelését. A Vegyesásvány-bányászati Főosztályból 1949-ben jött létre az Ércbányászati Nemzeti Vállalat és a Vegyesásvány-bányászati Vállalat (VAV), majd később ezek összevonásával alakult ki az Országos Ere- és Ásványbányák (OEA). * A Gvadányi József Emlékhéten, a 6. Rudabányai Múzeumi Napon, 2003. október 16-án elhangzott előadás szerkesztett változata.