Hadobás Sándor szerk.: Az Érc- és Ásványbányászati Múzeum Közleményei 1. (Rudabánya, 2004)

Tanulmányok - L. Juhász Ilona: A permonyík. (A bányaszellem és bányamanó egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágában)

ba, akik gyötek Újfaluba, vagy Újfaluból, meg a bányászokat is. A fehér lón egy ember vót fej nékül. Mindig monták, hogy ne menyetek ara a bányától, mer hogy ot van az ember a fehér lovon, a feje meg a hóna alat van. Mer azelőt ot nem vótak még házak az új soron, ot akor csak erdőféle vót. Oszt mindig kísérte az embereket, oszt mindig aba a bányába ment be, ami ot van a Csetneki patakba fejeb. Most már nincs meg a bejárat, mer már beszakat. Apám is mindig monta, hogy magunkba ne is menyünk, mer igen rosz érzés. Mindig ot járt, azt monták. Az ember a fehér lovon soha nem mondót sémit, csak kísért. Úgy beszélték, hogy igen sokan láták, meg igen féltek sötétbe ara meni. Mer úgye azelőt a bányászok is gyalog jártak Újfaluból ide a bányába." (özv. Gotthardt Lászlóné, s. gy. 2000.) 2002-ben jegyeztem fel egy rudnai, Csetnekről betelepült szlovák nemzetiségű szülőktől származó adatközlőtől azt a történetet, amely szinte megegyezik (nagyon sok hasonlóságot mutat?) a Hófehérke és a hét törpe című mesével. A különbség csupán annyi, hogy a mesében hét törpe szerepel, az adatközlő által elmondott történetben viszont 12 perpónyík (megjegyzem, hogy Dobsinsky szerint is mindig tizenketten jelentek meg), a mesében királylányról van szó, míg ebben a történetben „szegény Jankáról", s a lány meggyilkolására tett kísérletek is más sorrendben és módon követik egymást. Itt nem maga a mostoha próbálja meggyilkolni a lányt, hanem egy boszorkányt küld maga helyett: „Valamikor vót egy nagyon szegény lányka. A mostohája üldözte őt mindig. Hát elment othonról egy erdőbe, oszt ot megtanálták őtet a perpónyikok, ahogy mentek a bányából haza. Ezek a perpónyikok tizenketen vótak olyan kis emberkék vótak, lámpásokai jártak a bányába mindig dolgozni. Mer olyan kis házba laktak az erdőbe. Oszt a jánka ahogy bolyongót, megtanálta ezt a házat, oszt bement. A perpónyikok maguknak mindegyik elkészítete az enivalót, ahogy mentek a bányába. Oszt amikor hazagyötek, azt mongyák, hogy ki evet az én tányéromból, ki ivot az én poharamból, ki fogta meg az én kanalamat? Oszt akor a jánka megszólalt, hogy én. Örültek a perpónyikok, mer mosót rajok, meg minden. Amikor elmentek munkába, oszt hazagyötek, mindég vót enivaló. De a mostohája azon vót, hogy elpusztícsa őt, mer valahonad megtuta, hogy ot él az erdőbe a perpónylkoknál. Oszt elkűte a boszorkányt az erdőbe, hogy mérgeze meg őtet. Oszt adot a boszor-