Hadobás Sándor szerk.: Az Érc- és Ásványbányászati Múzeum Közleményei 1. (Rudabánya, 2004)

Tanulmányok - L. Juhász Ilona: A permonyík. (A bányaszellem és bányamanó egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágában)

nostól: bányászruhát visel, de nadrágja fehér, kabátja pedig zöld, fején nem sapkát, hanem kucsmát hord, amely mellé zöld ág van beszúrva, papucsban jár, amelyet ezüst bojt díszít. Egyik kezében mécsest, a másikban aranygereblyét tart, a vállán pedig egy kalapácsot visz. Figyelemre méltó, hogy a Dobsinsky által leírt alak nem egyedül jelenik meg a bányákban és az erdőkben, hanem mindig tizenkettedmagával. A közölt hiedelemtörténetek Körmöcbányáról és környékéről, valamint a gömör megyei Szirkről származnak, és a segítő, ártó és büntető kategóriába sorolhatjuk őket. Azzal ellentétben, hogy Dobsinsky szerint a bányamanók mindig tizenketten vannak, az egyik közölt történtben csupán egy jelenik meg az öreg bányásznak. (DobSinsky 1880, 114-115.) A Ján Mjartan által szerkesztett, a szlovák Zakarovce bányásztelepülés népi kultúráját bemutató monográfia Mária Kosová által írott szöveges folklór fejezetben négy bányaszellemmel - permonyíkkal (permoník) kapcsolatos hiedelemmondát is találunk. Az adatközlők ezeket a permonylkokat ugyanolyan lényeknek írják le, mint a magyar szakirodalom: a kötetben szereplő első történet apró, törpeszerű szakállas lényeknek írja le, akik mécsessel a kezükben szoktak megjelenni a bányászoknak, s mutatták nekik, hogy merre található az érc. Nem mutatkoznak hosszú ideig, csupán néhány pillanatra jelennek meg mindig, hogy megmutassák a helyet. A második történet szerint a bányában tilos volt a fütyülés, ezért a permoníkok nagyon haragudtak. A bányászok figyelmeztetni szokták egymást, hogy ne fütyüljenek, mert akkor a permoníkok megharagszanak, és elviszik magukkal a kincset, eltűnik az érc. A harmadik történet leírja, hogyan néztek ki a permoníkok, s eszerint is ők mutatták, hogy merre található az érc. A negyedik történet szerint a permoník vájáröltözetben jelent meg a lovát legeltető személynek, s megmutatta, merre van az érc, de előtte figyelmeztette, hogy ne káromkodjon. (Mjar-tan 1956, 516-517.) A Szlovákiái bemutató többkötetes monográfia Nép című II. kötetében a népi kultúrát prezentáló kötetben is találunk egy bányaszellemmel kapcsolatos hiedelemmondát, mely szerint a bányavidékeken ismerik ezt a hiedelemalakot, s többek közt törpének és „piadimuzíknak" is nevezik. Alacsony, 3-4 éves gyerekekhez hasonló termetű lényeknek írják le őket, fejük azonban az öregemberekéhez hasonlít, és hosszú szakállt viselnek. A föld alatt laktak, és ásták és védték az értékes fémeket és érceket. Ugyanúgy, mint a bányászok, ők is bőrkötényt, surcot viseltek, az egyik kezükben kalapácsot, a másikban pedig mécsest tartottak. A közelgő szerencsétlenséget azzal jelezték a bányászoknak, hogy megjelentek előttük. (Filová-Mjartan 1975, 1029.)