Hadobás Sándor szerk.: Az Érc- és Ásványbányászati Múzeum Közleményei 1. (Rudabánya, 2004)

Tanulmányok - L. Juhász Ilona: A permonyík. (A bányaszellem és bányamanó egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágában)

embereket. Mer akor se autó, se semi nem vót, meg oszt ahogy jártak a bányába is gyalog, a permonyíkok vezeték őket." (Özv. Gotthardt Lászlóné, s. gy. 2000.) A hiedelem szerint ezek a permonyíkok segítettek megtalálni a bányászoknak az aranyat, az ércet, és vezették őket a bányában, nehogy eltévedjenek, valamint figyelmeztették őket a közelgő veszedelemre is. Idősebb adatközlőim szerint gyerekkorukban az idősebb bányászok még nagyon sok, saját élményen alapuló történetet meséltek a permonyíkokkal kapcsolatban, amelyek zöme arról szól, hogy miképpen jelentek meg nekik a bányában, hogyan jelezték a veszélyt. Ezek zömmel már feledésbe merültek, s amint már fentebb is említettem - nagyon ritka kivételtől eltekintve -, létezésükben nem hisznek. „Azelőt beszélték, hogy a bányákba a permonyíkok mutaták, hogy az érc mere van. Hogy a bányászok mindig ara mentek bányászni, ahol ilyeneket látak. Én csak így halotam, mind gyerek azelőt." (Vanyo Ferencné, s. gy. 2000.) A következő hiedelemtörténetben láthatatlannak tarják a bányaszellemet, akit ebben az esetben az adatközlő pertymoníkként emleget. „Régebben beszélték, hogy törpék szoktak a bányába járni. Ezeket pertymoníkoknak hívták. A bányászok érezték, hogy hol lehettek, de senki sem mondta, hogy látták őket. A pertymonfkok tudták, hogy hol van a szakadás és figyelmeztették a bányászokat." (id. Gonosz András, EA-6195.) Manga Jánosnak az Ethnológiai Adattárban található gyűjtésében egy olyan hosszabb történetet találhatunk, amelyben egy idős bányász saját élményét meséli el, amikor is egy elhunyt bányász szelleme kísérteit a bányában azon a helyen, ahol ő dolgozott. Furcsa szuszogásra lett figyelmes pihenés közben, ettől megijedt, és elfutott, azt gondolta, hogy egy korábban szerencsétlenül járt bányász szelleme lehetett, akire egykor az ő munkahelyétől néhány méterrel szakadt rá a vaskő. „Hát amikor én pirgeltem, akor magam maratam ot, cimborám elment és e csépet pihentem lapátal, aztán nekem a vagonok melet szuszogot valami, mintha nagy kabátba dörzsölte a vagonyokhoz. Akor én megijetem és keztem szaladni a cimborám után az aknához. Ot lefekütem a fára, mert igen voltam megijedve. Hát aztán cimbora gyöt, mégis az mit vetem észre, hát gyerünk cimbora,