Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Kedves Olvasó! (Morvái Gusztáv)

Kedves Olvasó! A Miskolci Egyetem, a Herman Ottó Múzeum és az Érc- és Ásványbányászati Múzeum gondozásában megjelent legújabb kötet az elmúlt ötven év érckutatásairól beszámoló cikkek gyűjteménye. A szerzők mindegyike hosszabb-rövidebb ideig maga is részese volt az általa megírt történetnek, így a személyes élmények teszik érdekesebbé és hitelessé a leírásokat. A tanulmánykötet kezdeményezőinek szándéka az elmúlt ötven év kutatástörténetének megőrzése az utókor számára, a szerzők többsége azonban kötelességének érezte, hogy az ötven évet megelőző korok kutatásairól is megemlékezzen. Úgy vélem ez teljesen indokolt a mátrai, a tokaji, a rudabányai lelőhelyeknél, ahol a távoli múltba visszanyúló fémfelhasználásról beszélhetünk. A többi, a mai korszerű technika által használt fémek (alumínium, mangán, urán) története is túlnyúlik a célba vett ötven éven, még akkor is, ha nálunk lelőhelyére csak ebben az időszakban találtak (urán). Ebben a tanulmánykötetben megjelenő öt hasadóanyag-kutatási cikk hiánypótló, mivel a szakirodalomban az 1953-1990-es években kevés információt találni az elért eredményekről. Jellemző volt a téma szupertitkosságára, hogy a kutatás elején a szervezet a Bauxit II. fedőnevet kapta. 1956-ban és azt követően csökkent a titkolódzás. A vállalat neve is Pécsi Uránércbánya Vállalatra változott, 1964től pedig felvette a Mecseki Ércbányányászati Vállalat nevet (1. Barabás A. cikkében). 1990 után egyre gyakrabban jelentek meg a kutatás, a bányászat múltját érintő beszámolók. Először a környezetvédelemmel, hulladék-elhelyezéssel összefüggő gondok, teendők kerültek a nyilvánosság elé, később a kutatás történetét, módszereit, eredményeit összefoglaló szakcikkek jelentek meg (Földtani Kutatás, 34. évf. 3. sz.). Az itt közlésre kerülő írások tartalmilag kiegészítik a korábbiakat, személyes jellegük, információközlési módjuk azonban közvetlenebb. A bauxitkutatás történetéről jó áttekintést ad Vizy B. által írt, a Magyar Alumíniumipari Múzeum gondozásában 1999-ben megjelent összefoglalás. Ezért nem látszott időszerűnek a bauxitlelőhelyek kutatásának ebben a tanulmánykötetben való szerepeltetése. Az egyes ásványi nyersanyagok lelőhelyeinek megtalálását vagy újrakutatását az első világháborút követő területelcsatolások és az ezzel járó ásványi nyersanyagbázisok elvesztése involválták. így volt ez a szénhidrogéneknél (bár ennek a cikkgyűjteménynek nem témája), a bauxitnál és a nehézszínesfémeknél is. A második világháborút követő években a kutatás csak a húszas-harmincas évek lendületével folytatódott. Az 1947/48 évi politikai fordulatot követően, az állami tulajdon egyeduralkodóvá válásával és a szovjet gazdaságfejlesztés lemásolásával az ásványi nyersanyagok felkutatása is ugrásszerűen megélénkült. 1949 és 1953 között az ország akkor ismert összes számottevő ércindikációján bányászati kutatólétesítményeket telepítettek. Közülük a nagybörzsönyi, gyöngyösoroszi, telkibányai altárók kitűntek jelentős terjedelmükkel, de egyidejűleg számos rövidebb tárót is hajtottak. Párhuzamosan folyt a működő ércbányák (Rudabánya, Recsk, Úrkút, Eplény) korszerűsítése is. A Velencei-hegységben az ötvenes évek elején 5-7 helyen is folyt egyszerre bányászati kutatás. Ilyen intenzitású kutatást sem pénzzel, sem munkaerővel, sem munkaeszközzel nem lehetett egyidejűleg megfelelően ellátni. Ennek a következménye a kutatások elhúzódása, félbemaradása lett. 1953-ban a Nagy Imre program során leállították a legtöbb kutatást és volt olyan, amely csak 1956 után, vagy sohasem folytatódott. A kutatólétesítményeket a korábbi bányászat felszínen látható nyomai alapján telepítették. Megelőző földtani kutatásra (földtani térképezés, árkolás, fúrás) nem jutott idő. A Földtani Intézet (MÁFI) szakemberei általában a feltárásokkal párhuzamosan térképeztek, árkoltak, reambuláltak. Egyben ők látták el a kihajtott vágatok földtani dokumentálását is. Geokémiai vizsgálatokat terepen először Kubovics I. végzett 1952-ben a Velencei-hegységben. A következő évben Stegena L. vezetésével az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetben (ELGI) létrehozott Geokémiai Osztály rendszeres hidro-, majd talaj-metallometriai méréseket kezdett a Mátra teljes vízgyűjtőterületén. A kimutatott anomáliák közül a középső-mátraiak ellenőrzése vezetett a Nagylápafői telércsoport megtalálásához. A módszer hálózatos alkalmazása a velencei-hegységi Kőrakás-hegyen is eredményes volt. Az anomália ellenőrzésére kihajtott vágat dús ólom-cinkércesedést harántolt (milonitos vágat).