Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Molnár József: A zengővárkonyi vasérckutatás

4. ábra: Bányatérkép az érces szakaszok feltüntetésével (Ércbányászati Feltáró Vállalat, 1956). Az érctelep A tisztán barnavasércből álló teleprészek inkább a fekü közelében találhatók, míg a fedő felé a telep szegényebbé válik. A teljes vastagság általában 1 m, a dőlés ÉNy-i irányban 30-40° közötti. Az egyenlőtlen térszíni kitöltésre emlékeztető érctelepülési formákat az 5. ábra szemlélteti. A barnavasérc ásványi alkatának megismerésére Földvári Aladárné differenciális termikus elemzést végzett és eszerint a tömöttebb sötétbarna, fényes törésfelületű érc tisztán goethitből (a-FeOOH) áll. A földes törésű, több meszes szennyezést tartalmazó ércváltozat pedig uralkodóan goethit és mellette mintegy 20%-nyi mennyiségben lepidokrokit (y-FeOOH) is előfordul (6. ábra). Az ércanyag mikroszkópos képén algáknak vélt „kapcsos zárójelre" emlékeztető testecskéket lehetett felfedezni. Nem találhatók meg minden érctípusban, de a bamavasércben elterjedtnek mondhatók. Vadász Elemér e testecskéket vékonycsiszolatban elküldte F. Deflandre-nak, aki azokat a Coccolithophoridák közé tartozó Discolithus causer n. sp.-nek határozta meg és az Annales de Paléontologie 1954. évi kötetben közölte le (7. ábra). A zengővárkonyi érc makroszkoóposan háromféle jellegű: 1. Homokos érc: minden esetben okkersárga, laza, széteső. 2. Kemény barnaszínű érc: ez az érctelep zömét alkotja; fehér kalciterekkel áthálózott; vastartalma 30-50%; karbonátos szennyezettségű.