Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Hernyák Gábor: A rudabányai érckutatás utolsó 40 esztendeje

rudabányai laborban végeztük és a helyszíni szakmai felügyeletet is mi láttuk el. Bár a martonyi kutatás célja az volt, hogy a kitermelhető vasérc készleteket növeljük, azonban a fúrások kiértékelése hasznosítható minőségű és az akkori elvárások mellett gazdaságosan kibányászható vasércet nem jelzett. Ezeknél a fúrásoknál is találtunk színesérc-nyomokat, de ezek tényleg csak nyomok voltak, meg se közelítették a rudabányai előfordulás bőségét. A fúrások helyének kijelölését megelőző terepbejárás során az előzetesen megszerzett földtani adatokon túl a geológus igyekszik a felszínen megtalálható információk begyűjtésére is. Ennek legkézenfekvőbb formája mindig is a lejtőtörmelékek és a szálban álló kőzetek anyagának helybeni (in situ) vizsgálata, s erre való a kalapács no meg a jó szem vagy a nagyító. Az ilyen bejárások alatt még a felkészült szakember is gyakran botlik furcsaságokba, az első pillanatban értelmezhetetlen, meglepő ásvány- és kőzet-előfordulásokba. így történt ez az Esztramos déli lábától a Martonyi irányába eső második oldalvölgyben is, ahol a vízmosásban egy mészkőtömböt szétütve galenitet találtam. Az ólomszulfid foltnyi volt csupán és sehol nem leltem a folytatását, hiába küzdöttem át magam a sűrű növényzeten a meder mindkét oldalán. És itt jön a kérdés, miért galenit és miért pont ezen a helyen, hiszen Rudabánya kéttucatnyi kilométerre van, az Esztramoson (akkor még) szulfidokat nem nagyon ismertünk. Azt viszont már tudtam, hisz Jaskó Sándor 1946-ban publikálta, hogy a Darnó-vonalnak nevezett nagy törésvonal Martonyiig követhető, tehát onnan néhány kilométerre igenis előfordulhatnak szulfidos nyomok, amelyek a kőzet repedésein jutottak el idáig. Délnyugati irányban is megpróbáltuk a bánya határait kiterjeszteni és ezért Ormosbánya irányában telepítettünk néhány kutatófúrást. Ezek közül három ért el 80-100 méteres mélységben vasércet úgy, hogy a feküt meg sem ütöttük. Ugyanígy a faluban, a bányától szintén DNy-ra, a Majális-tetőn részben vasércben vájtak egy pincét és annak környékén is van még pár tízezer tonna limonit. Ugyancsak a területünkhöz tartozó, sőt ahhoz gyakorlatilag közvetlenül kapcsolódó Telekes-tető magfúrásos kutatására 1973-ban került sor. A KFH által finanszírozott fúrólyukak lemélyítésének megkezdéséig úgy gondoltam, hogy színesfémérceket találhatunk itt, a Martonyi irányában húzódó hegy belsejében is, mivel ilyen indikációkat fedeztünk fel a Telekes-völgyben nem egy helyen, kisebb mélységű lyukakból. Ezeket a kisebb lyukakat, pontosabban négyet a bányából kilopott géppel fúrtuk és találtunk bennük hematitot, kalkopiritet és mangánt. Az elképzelés az volt, hogy a bányatelektől keletre eső Telekes-tetőt a gerincen végig kb. 500 méterenként kellene megfúrni. Ezt a tervet el is fogadta a Központi Földtani Hivatal. A fúrásokból 3 db 150 és 300 m közötti, 2 db 500 m-es és egy darab 1000 m-es mélységet ért el. Azonban a hatodik lyuk kivitelezését követően azonnali hatállyal leállították a további fúrásokat. Az értékelést a MAFI-ban végezték, nekem a gyakori helyszíni szemrevételezés maradt, és a tervezettnél jóval hamarabb lefújták a kutatást pénz hiányára hivatkozva. A lefúrt lyukak így is sok új adatot eredményeztek. Ezek közé tartoztak a hematitban dús rétegek és az a másfél métert meghaladó vastagságú mangán-oxidos összlet, amely sok vitát kavart szakértő körökben. A viták alapjául Balogh Kálmán megállapítása szolgált, amely a triásznál fiatalabb rétegeket egészen az eocén időszakig kizártnak találta a hegység területén. A talált mangánt mi jura korú, üledékes eredetű rétegnek határoztuk meg, amelynek bejelentését követően kemény kritikával illettek bennünket „elhamarkodott, megalapozatlan" véleményünkért. Bár a MAFI szakemberei is igazoltak minket, mindaddig nem kapott hitelt ez a tény, amíg a helyszínen személyesen Balogh Kálmán nem szembesült a fúrási adatokkal és igazat nem adott Baross Gábor kollégámnak és nekem. A tornaszentandrási mészkőbánya készletszámításához mélyült négy fúrás 1981-ben, amelyek vasércet ugyan nem harántoltak, de az elmetszett szerkezeti vonalak mentén előfordultak réz karbonátok és szulfidnyomok hasonlóan a Martonyiban tapasztaltakhoz. Az utolsó kutatási tevékenységet már nyugdíjasként 1994 és 1995 nyarán irányítottam. Az egyik évfolyamtársam, Vörös István keresett meg, hogy szeretné a rudabányai vasércbánya területét aranykutatással lefedni. Én kérdeztem tőle, hogy miért nem Recsken vagy a Börzsönyben vagy az aranygombos Telkibányán próbálkozik, ahol volt is már korábban aranybányászat. Azok már foglaltak mondta. Akkoriban kezdték meg különféle külföldi cégek megbízásából több helyütt az ország területén felmérni a lehetséges arany-előfordulásokat. Ez a kutatás sok geológusnak, mérnöknek és technikusnak adott munkát annak ellenére is, hogy már megkezdésükkor nyilvánvaló volt, kitermelésre érdemes ércet sehol nem fogunk találni. Rudabányán a bánya területét öt méter hosszú, húsz cm széles és húsz cm mély árkokból mintáztuk. Mindegyikből 50 kg anyagot kellett átlagolva kiszedni. Egy tucatnyi embert tudtunk alkalmazni a gödörásásra és a mintaszedésre. A kilapátolt félmázsás adagokat