Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)
Földessy János, Baksa Csaba, Szebényi Géza és Polgár István: A recski Lahóca földtani kutatásának története
Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből XIII. Érckutatások Magyarországon a 20. században, 2002, 155-168. oldal A recski Lahóca földtani kutatásának története FÖLDESSY János 1 , BAKSA Csaba, SZEBÉNYI Géza és POLGÁR István Miskolci Egyetem, Földtan-Teleptani Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros Bevezetés A Lahóca kutatása több kötetes családregény, mely a modern kori Magyarország fejlődésének és történelmének tükre egy hagyományos iparág sorsának alakulásában. Mi, akik e történetet összefoglaljuk, az utolsó évtizedekben voltunk a történet tanúi, s részben szereplői. Tanulmányunk négy fejezetét az alábbi főbb szakaszokba csoportosítottuk: - a Lahóca korai időszaka, - a Lahóca állami ércbánya - a mélyszinti ércesedés, majd a Lejtaknai ércesedés felfedezése - a Lahóca nemesfém ércesedésének újraértékelése és kutatása. A családregény oldalága a recski mélyszinti ércesedés felfedezése és kutatása, mely külön helyet kap ebben a kötetben. A kutatások története elválaszthatatlan a bányászat történetétől. Ezért a feldolgozás során több ponton kitérőt teszünk a bányászat és az ehhez kapcsolódó feldolgozás ismertetése felé. A Lahóca ismétlődő megújulása arra tanít, hogy a történetnek nincs vége. Csupán tetszhalott állapotát látjuk ma, s írjuk le e história első fejezeteit annak érdekében, hogy bennünket később követő kutatók felvehessék a szálat, s tovább gombolyítsák a megismerés fonalát. A tanulmány végéhez egy irodalomjegyzéket csatolunk. Ez tartalmazza a tanulmányban röviden hivatkozott publikációkon túl azokat is, amelyeket a Lahóca szempontjából fontosnak tartottunk, de a terjedelmi korlátok miatt a szövegben nem térhettünk ki rá. A Lahóca ércesedésének felfedezése, a bányászat első időszaka (1730-1926) A Lahócai érclelőhely felfedezését több évtizeddel megelőzte a parádfürdői timsó és érces telérek megismerése, és kisléptékű bányászata a XVIII. században. A parádi völgy ásványvizeinek és forrásainak - köztük a Fehérkő érces kőzetekhez kapcsolódó timsós forrásának - jelenleg ismert első, legrégibbnek tartott leírása 1730-ból datálódik. Ez a török megszállás utáni Magyarország földrajzi és helytörténeti adatgyűjtésének Bél Mátyás által szervezett, irányított és feldolgozott eredményeit tartalmazó kéziratban (Országos Széchényi Könyvtár) található. A gyógyforrások környékén a fürdő felépítése és a fűrdőkúrák megkezdése Mária Terézia egyik 1763-ban kiadott rendeletével és Markhót Ferenc nevével kapcsolatosak. A rendelet értelmében az egyes vármegyék „tiszti physikusai" kötelesek voltak a területükön található összes gyógyvizeket öszszeírni, és azok gyógyhatásait ismertetni. Az akkori Heves megyei „tiszti physikus", Markhót Ferenc a feladatot nagy alapossággal elvégezte. Ismét leírta és meg is elemezte a timsós vizet. Úgy találta, hogy az sok vasgálicot és timsót tartalmaz. A vizet bepárologtatva kristályos timsót nyert ki. A timsóbányászatra Fazola Henrik kapott jogot a szomolnoki bányabíróságtól a „Johann-Baptist" bányamérték adományozásával 1775-76. között. Egerben egy bányatársulat alakult, amely a timsóbányászatot a kezébe vette, és 1778-tól rendszeresen főzött a kitermelt anyagból timsót. Ez a társulat
