Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)

Kun Béla: A nyugat-mátrai érckutatások

Még szűkebb, mindössze 3,5 négyzetméteres vágatszelvénnyel hajtották ki a (II) Károly-aknából indított ellen váj véget. A föld alatti munkához szükséges mobil kompresszorokat más kutató kirendeltségtől küldték át. 1949. szeptember hótól a megépített elektromos távvezetéken, az ideiglenes transzformátorházon keresztül áramot kapott az üzem. A kézi rakodást kapával, korábban háncskosár, majd lemezből készült rakodótál segítségével végezték az altáró kihajtása közben is, míg 1949. augusztusában az üzem egy korszerű Suliivan rakodógépet kapott. A korszerű rakodógép teljesítményét azonban nem lehetett kihasználni, mert a sűrített levegő nyomása a munkahelyeken 6-7 bar helyett mindössze 4-4,5 bar volt. 1949-ben mindössze 3 db vízöblítéses fúrókalapács állt rendelkezésre, tartalék alkatrész nélkül. 1950. végén 6 darab BR-22 W típusú kalapácsot kapott az üzem. 1951-ben megindult a magyar fúrókalapács gyártása, melynek a BR-22 W mintájára készült prototípusait a gyöngyösoroszi bányában próbálták ki. A fúrógépek öblítővizét 1949-51 közötti időszakban sűrített levegő nyomta 0,06-1 köbméteres víztartályokból a fúrókoronák hűtésére és a fúrópor lekötésére. A gyöngyösoroszi bányászok tanítómesterei a recski bányászok voltak, ezért természetes, hogy a recski típusú fúróoszlopra szerelték a Böhler BR-22 W fúrókalapácsokat. A talplyukak lefúrásához ötletesen fúródeszkát szerkesztettek. Kezdetben a fúrószár végének tömörítéséből kiképzett fúróéi szolgált a fúrásra. Később fúróélező géppel képezték ki a kovácsok a melegen feltömörített fúrószár végén a vágóéleket. 1950 év elején kísérletképpen a fúrószárba beépített keményfém-lapokat is használtak, azonban ez a betét gyorsabban tönkrement, mint a fúrószár. A gyöngyösoroszi bányában 1950 közepén kezdték el a keményfém-betétes fúrókoronával való fúrást. A 20 db Böhler, majd 16 db Jaross és Bittera elkopott koronát az 1950. év végére 200 db Krupp gyártmányú nyugatnémet koronával sikerült pótolni. A fúrólyukakat Ammondinamit robbanóanyaggal és agyagfojtással töltötték meg. Robbantáshoz kizárólag gyújtózsinórt használtak, időzített villamos gyutacsokat 1953 közepétől kezdtek alkalmazni. A bányát - a Péter-Pál akna és az altáró szájnyílásai közötti 100 m szintkülönbséget kihasználva - az altáró lyukasztása után természetes úton szellőztették. 1949. júliusától rendszeressé vált a 60-80 fm-es havi kihajtás, sőt, 1950. március hóban elérték a 100,5 fm-t is, de előfordult mindössze 47 fm-es kihajtás is. Volt Gyöngyösorosziban gyorsvágathajtási kísérlet is. 1950 őszén a pilisszentiváni bányától 6 vájár jött Gyöngyösorosziba, hogy a pilisszentiváni 130-140 fm/hó kihajtási tapasztalataikat átadják. A keményebb, nehezebben fúrható kőzetben mindössze 50 fm kihajtást tudtak elérni, a gyöngyösoroszi bányászok 60-80 fm kihajtásával szemben. Mikor az 1929-30-ban kihajtott Péter-Pál-harántot 1951-ben az altáróból indított haránttal rályukasztották az altáróra, a Péter-Pál akna talpán és a harántban összegyűlt nagy mennyiségű víz az altáróba zúdult és csilléket is elsodort. 1950. októberében megkezdték a Károly-akna továbbmélyítését. 1951. június hóban elérték a +300 m-es szintet. Az aknamélyítést házi kezelésben kellett végezni. Magát a mélyítési felszerelést is helyben kellett a kezdetleges műhelyben megteremteni. Ezen okok miatt a 100 m-es aknamélyítés 9 hónapig tartott. Azzal, hogy az aknát 100 m-rel mélyítették tovább, eldőlt az a vita, hogy az Erdélyben régóta alkalmazott 60 m-es szintosztással tárják fel a mélyszinteket (amint azt az Urikány-Zsilvölgyi idejében is tették), vagy a méterrendszerhez jobban illő 50 m-eset alkalmazzák. A döntés helyességét a mélyebb szinteken a fejtések befejezési nehézségei igazolták. Gyöngyösoroszi község és az altáró közötti végleges út 1951-52-ben épült meg. 1950-ben kapott telefont az üzem. Az altáró, mellett a központi és más telérekre egy-egy akna telepítése látszott szükségesnek. Külön aknával terveztük feltárni a mátraszentimrei, a bányabérci valamint a Nagytölgyesbérc Kistölgyesbérc környezetében remélt teléreket. Magyarországon a telérek magfúrásos kutatása az 1950-es években még nem volt elismert mód. Dr. Vidacs Aladár telepíttetett elsőként a Vereskői telér kutatására ferdefurást, de az nem hozta meg a várt eredményt. Eredményesebb volt később a Mátraszentimrei telér kutatására telepített ferdefurás (3. ábra). A bányászati létesítmények telepítésénél az volt a legfontosabb, hogy a kutatólétesítmény a későbbiekben termelőlétesítményként is felhasználható legyen. A vágatrendszerrel történő kutatás általában 100 méteres szintosztással történt. Az altáró, mint fő feltáró vágat „reményvágat" jellegű is volt. A feltárási rendszer telércsapáshoz kötöttsége, a telérek bonyolult összefüggésrendszere egyaránt azt eredményezte, hogy minden szinten minden vágatot nyitva kellett tartani, rendkívül nagy fenntartás-