Szakáll Sándor, Morvai Gusztáv: Érckutatások Magyarországon a 20. században (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 13., Miskolc – Rudabánya, 2002)
Nagy Béla: A Börzsöny hegységi érckutatások legújabb kori (1946-2000) története
Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből XIII. Érckutatások Magyarországon a 20. században, 2002, 123-133. oldal A Börzsöny hegységi érckutatások legújabb kori (1946-2000) története NAGY Béla Magyar Tudományos Akadémia, Földtudományok Osztálya 1051 Budapest, Nádor u. 7. A Nagybörzsöny környéki ércbányászat történetére vonatkozóan szinte minden olyan tanulmányban találunk adatokat, amely bármely vonatkozásban a terület ércesedéseivel foglalkozik. A Börzsöny-hegységi érckutatások történetét a hozzáférhető adatok alapján, Schleichert Aladár (1953) és Nagy Béla (1984) dolgozták fel. Kutatásaik eredményeként tudjuk, hogy a börzsönyi ércbányászat, illetve érckutatás megközelítően 700 évvel ezelőtt kezdődött. A nemesfémekre irányult bányászat időszakai azonban mindig rövidek voltak, de mindmáig megmaradt a gazdag ércesedések megtalálásának a reménye. Ezt a legtömörebben megfogalmazva Vitális István (1922) kéziratos jelentésében, a következő megfogalmazásban találjuk: A régi bányász hit szerint „az arany tehén farka Selmecen és a feje Börzsönyben van". Ez az „aranyfej" sok embert kutatásra serkentett már a Börzsönyben. A Második Világháborút követően 1946-ban Faller Gusztáv tett javaslatot a régi börzsönyi bányák környékén érckutatásra. Ezt követően Pantó Gábor kapott megbízást bányaföldtani adatgyűjtésre, majd földtani térképezésre. Pantó Gábor (1951): Jelentés az 1946. évi nagybörzsönyi bányaföldtani felvételről c. munkája szerint működését a régi ércbányászat és érckutatás területére összpontosította. Térképén a felismerhető tárókon kívül a kibúvásokon telepített kutatóaknákat (horpákat) is feltüntette. Térképező munkája alapján két, nagyjából É-D-i érccsapást valószínűsített. Szelvényezte a bejárható tárókat (Felső Fagyosasszony-, Felső Rózsa-, Istenáldás-, Ludmilla-tárók), leírta ezek ércesedéseit és az ércesedéseket kísérő kőzetelváltozásokat. Jelentéséhez 14 km 2 területről fedetlen földtani térképet csatolt, amelyen elkülönítette a főbb andezit- és dácitváltozatokat, valamint ezek agglomerátum fajtáit. A térképen elkülönített kőzetváltozatokat paleogén korúnak, az ezeket övező vulkáni képződményeket pedig neogén korúnak tartotta. Ércföldtani térképezése alapján Pantó Gábor a terület felépítését ércföldtani szempontból kedvezőnek találta, ezért javaslatot tett a régi tárók, elsősorban a Fagyosasszony-táró alávájására, a további kutatást az ép talpban mutatkozó ércesedés minőségétől kívánta függővé tenni. Az ércesedési terület minél jobb megismerésére áttekintő geoelektromos mérések elvégzését javasolta. A bányászati kutatás 1948. augusztusában indult meg az Alsó Fagyosasszony- és az Alsó Rózsatárók újranyitásával. Az újranyitott tárókban, amelyeket a régiek a Rózsahegy É-i és a D-i oldalán a völgytalpakról indítottak, jelentősebb ércesedést nem tapasztaltak. Ugyancsak eredménytelennek minősültek a tárótalpakról mélyített néhány méter mélységű aknák is. Hasonlóan eredménytelen volt a Bányapusztai-táró újranyitása is. 1948. december 20-án már 1100 m kitakarított vágathossz volt bejárható. 1949. februárjában a dorogi bányamérnökségen dolgozó Vajk Miklós felmérte és elkészítette az addig megnyitott tárók 1:1000-es méretarányú bányatérképeit (az eredeti vágatrajzokat a soproni Központi Bányászati Múzeumban őrzik). Vajk Miklós térképei alapján akkor arra gondoltak, hogy az 508 m magasságban induló Alsó Fagyosasszony-, illetve a 491 m tszf. magasságban induló Alsó Rózsa-táró feltárásainak alávájására a 461 m-es magasságban induló Ludmilla-táró a legalkalmasabb. Ezért a bányászati kutatásokat ide összpontosították. A Ludmilla-táró bővítése a hiányos műszaki felszerelés miatt azonban nagyon időigényes volt, ezért meghiúsult az a terv, hogy a Fagyosasszony-teléreket ezen a szinten alávájják.
