Balogh Béla, Oszóczki Kálmán: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt - Nagybánya és környékének bányászata, ércfeldolgozása és pénzverése 1700 előtt (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 12., Miskolc – Rudabánya, 2001)
BEVEZETÉS - A középkori magyar bányajogról általában
Paulinyi Oszkár egyik 1924-ben megjelent úttörő jellegű tanulmányában bizonyítja, hogy hazánkban a sóregálé csak a 14. század elején kezd kialakulni. Az Árpádok alatt a sótermelés - földesúri müvelés és kezelés alatt állott - így a KolozsDoboka, Torda, majd a gyepük későbbi művelés alá vételekor a máramarosi sóbányák is.(9) A német-római császárság területén is csak a 12. század végén és a 13. század fordulóján jelenik meg a bányászatra vonatkozó felségjog, addig a bányakincseket a földbirtok részének tekintették. Zsámboki László 1982-ben megjelent tanulmányában megállapítja, hogy „Paulinyi alapján egyértelműen következtetni lehet a nemesfémbányászat, illetve általában a bányászat felségjogának nem Szent István-kori, hanem későbbi eredetére. "(10) A központi hatalom kiépítése során az uralkodó valóban biztosította magának a kulcspozíciókat a bányászatban is, de nem a monopolhelyzet megteremtését. A hazánkban kialakuló bányászati felségjog tehát nem vonatkozhatott az ásványi kincsek összességére. A bányászattal kapcsolatos királyi intézkedésekről a 13. század közepétől van tudomásunk, amikor a királyi birtokok nagy része világi, vagy egyházi birtokosok kezére jut. E korból maradtak ránk az első bányászati rendelkezések és engedélyek is. A bányászat területén az első országos jogszabályunk csak a 14. század első feléből ismeretes. Károly Róbert 1327 körüli intézkedéséből megtudjuk, hogy „A királyi bányászok, a bányavárosok polgárai... továbbra is szabadon bányászhattak, de ha magánbirtokos földjén találtak ércre, a birtok annak tulajdonában maradt, s neki jutott a királyi urbura egyharmada. A királyi bányaművelési monopólium elvben fennmaradt, de korlátozott formában. " Ezzel párhuzamosan azonban a két évvel korábban elrendelt nemesércmonopólium előírásainak betartását megszigorították. Az 1325-ös intézkedések előírták, hogy a bányászásból eredő aranyat és ezüstöt kötelezően a bányavárosokban vagy ezekhez közel fekvő forgalmas helyeken felállított királyi finomító házaknál kellett hitelesítésre beadni, majd az itt próbajeggyel ellátott nemesfémet, kötelezően a pénzverőkamarához kellett beszolgáltatni, ahol a beváltott termék mennyisége és tisztaságának függvényében fizettek.(11) Az eddig ismert négy pénzkamara mellé hat új hitelesítő és beváltó pénzkamarát létesítettek. Ezek közül a 14. század közepén egy még Szatmáron működött, amit az előbbiekben jelzett kiváltságlevelek is bizonyítanak. Nagy Lajos királyunk idején azonban az 1351-1371 évekből, majd pedig Mária királynő és Luxemburgi Zsigmond uralkodásának első éveiből (1385-1401) tudomásunk van arról, hogy Nagybányán már aranyforintokat (Goldgulden) és dénárokat is vertek helyi pénzverdében. (12) A bányajog tekintetében a 14. század közepétől kezdve más változásokkal is találkozunk. Ebben a vonatkozásban az 135l-es királyi dekrétum 13. cikke szerint a király csak megfelelő csereingatlan ellenében veheti el a bányászatra alkalmas földeket. Az 1405-ös évi dekrétum még további engedményeket tesz, mivel leszögezi, hogy a király csak a tulajdonos „önkéntes és szabadon nyilvánított akarata alapján cseréli el a birtokot" és az uralkodó az urbura feléről is lemond a tulajdonos javára. A II.Ulászló uralkodása alatt elfogadott 1492. évi 30. törvénycikk már nem szól a tulajdonos „cserekötelezettségéről", csak az urburát kell megfizetnie a királynak.
