Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A TELKIBÁNYAI BÁNYÁSZAT VIRÁGKORÁNAK UTOLSÓ SZAKASZA

A TELKIBÁNYAI BÁNYÁSZAT VIRÁGKORÁNAK UTOLSÓ SZAKASZA A 15. század végén a telérek felszínhez közeleső részének lefejtése után a mélyebb szinteken egyre nehezebb körülmények között folyik a bányászat Egyre nagyobb létszám szükséges a bányák víztelenítésére. Erre külön szerződtetnek vagy kényszerítenek embereket. Abban az időben alkalmazott primitív technikai módszerekkel nem tudják megakadályozni a bányák el vizesedését. Egyre veszélyesebbé és nehezebbé válik a mély aknákból a szállítás. A telérek mélyebb szintjén kitermelt ércek feldolgozása komplikáltabb technológiát igényel, nagyobb szakmai ismereteket kíván az ércek kohósítása és a különböző fémek szétválasztása is. A nemesfém tartalmú ércek bányászata háttérbe szorul, mivel nagyobb igény mutatkozik a réz iránt. Ebben az időben szűnik meg véglegesen a bányászat számos korábban virágzó bányatelepen, ahol csak nemesércet bányásztak. Visszaveti a bányászkodást a hosszantartó háborúskodás is, nemcsak azért, mert a bányászoknak saját maguknak kellett berendezkedni a védelemre, hanem lényegesen lecsökkent a bányaépítéssel kapcsolatos vállalkozó kedv. A 16. század elejétől, ahol erre lehetőség van, a vízi energia szélesebb körű elterjedése új lendületet ad a bányászatnak. Bár Körmöcbányán már 1446-ban egy lóval hajtott vízemelőt vízkerékkel cserélnek fel, ez a módszer csak a 16. század elején válik általánossá, amikor elkezdődik a vízierő mérnöki felhasználása a víztározók, duzzasztók építésével. Olyan altáró rendszerek kihajtása kezdődik el, amelyeknek kizárólagosan a víztelenítés a célja. A mesterséges szellőztetésre is számos „gépesített"