Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

FELSŐ-MAGYARORSZÁGI BÁNYAVÁROSOK SZÖVETSÉGE

szert rögzíti. Az egyre szélesedő bányatelkek, a vállalkozások és társulatok bonyolultabb formái, mind több alkalmat adtak a jogsértésre, a vitákra. A bírói ítélet komolyságát mutatja, hogy más bányájának háborításáért, illetéktelen használatáért az ítélet fej- és vagyonvesztés volt. A bányavárosok megállapodtak abban, hogy a bíráskodási ügyekben a gölnici bányajogot, a hét bányaváros bírói testületét pedig mint fellebbviteli bíróságot fogadják el. A városi hatóságokon kívül külön bányahatóságok is működtek, amelynél az igazságszolgáltatást a bányamester látta el mindenkor, aki felügyeletet gyakorolt a bányák felett és a fizetését a királyi kamarától kapta. A bányákat a városi tanács adta el, vagy adta bérbe a polgároknak, akik erről a város pecsétjével ellátott irásos okmányt kaptak. Ezeknek a hitelesített bizonylatoknak köszönhető, hogy fennmaradtak a bányavárosok értékes pecsétjei, amelyek hasznos bányásztörténeti információt tartalmaznak. Ez a közösségi kapcsolat adott lehetőséget arra, hogy a lakosság áttelepüljön a másik közösségi városba, ott bányarészt vagy kohót vegyen. A későbbi években, amikor a fejtések mélyebb szintre kényszerültek, és növekedett a bányászat költsége, gazdasági társulatok jöttek létre. Egy-egy birtokrész a befektetett tőke nagyságának megfelelően alakult ki. így jöhetett létre a legkisebb 1/28ad bányarész. Ilyen arányban viselték a bányaművelés költségeit és osztották el a hét utolsó napján a kitermelt ércet. A középkor végére a bányavárosok és ezen belül a bányapolgárok gazdagságuk szerint rétegződtek. A meggazdagodott bányavárosokban díszes templomok és várak épültek, az elszegényedett bányarészesek pedig bérmunkára szegődtek.